Vonzerő 2/3.fejezet

Sziasztok!
Hát itt a 3. feji, remélem tetszeni fog, jönnek az összekuszált részletek.




Liana szemszöge.


MÁSNAP REGGEL ALEX MELLETT ÉBREDTEM AZ ÚJ KÖRNYEZET
elragadó falai közt. Körülbelül 8 óra lehetett.
Próbáltam kinyitni a szemem de a beáradó erős fény túl fura és hirtelen volt,
ezért a takaró alá bújtam, Alexhez közel.
Ekkor egy hirtelen szellő rázott meg. Összeborzolódtam, és felfedtem a fehér falnak
kilétem. Alex forró teste már nem mellettem volt.
-Hova mész?-kérdeztem, de pilláim még mindig szorosra voltak zárva.
Tudtam hogy Alex felkelt. Egyrészt, mert már nem éreztem őt, másrészt, mert 
hallottam amint lépései halkan dobbannak a fapadlón, és a parketta kis részecskéi finoman
megreccsennek a hirtelen súlytól.
-Csak kreálok valami reggelit, hogy kellemesen ébredj!
-Az nem fog menni, mert már ébren vagyok.-suttogtam kuncogva, majd
kinyitottam a szemem. 
Megpillantottam Alex mosolygó arcát, amint engem néz.
-Jó reggelt!-köszöntött. 
Fellibegett előttem a rengeteg emlék. Köztük ott volt Niki megalázott arca.
Biztosan sokan gondolják odahaza, hogy én nyugodt lélekkel elhúztam ide
Alexszel, de valójában nem volt tiszta a lelkiismeretem és nem tudtam rábólintani
a dologra. Valahányszor eszembe jutott a rossz cselekedetem, annyiszor összeszorult
a szívem. Elfancsalodott képpel bambultam a plafont.
Éreztem amint a kis könnycseppek elárasztják a szemem, de még egyik sem tudott
kigördülni arcomra.
Gyorsan a paplan alá bújtam és letöröltem a pillákról a nedvet. 
-Mi baj?-emelte fel a takarót Alex aggódóan fürkészve tekintetem s közben láttam
rajta hogy nem érti mi történt, hisz minden hirtelen jött. A depis időszak szörnyű.
-Téged nem zavar hogy Niki szenved?-kérdeztem alig hallhatóan, mert a sírás elszorította
a torkom és a légcsövem is.
Nyeltem egy hatalmasat, szinte hallani lehetett.
Alex az ágyra könyökölt és elhúzta a száját.
-Édesem, ezt már ezerszer átbeszéltük. Magunk közt is és Nikivel is.
-De olyan rossz a lelkiismeretem. Tulajdonképpen ez az egész az én hibám.-keseregtem
hisztérikusan és sajnáltatva. 
Alex megfogta a kezemet.
-Aggódom érted. Mitől lett ez a hirtelen depressziós roham?
-Alex... -nyöszörögtem.
Ekkor hirtelen fájdalom sújtott. A gerincembe hatolt, és úgy éreztem, egyszerűen
ott roppanok össze.
A fejem is fájni kezdett. Felültem de hirtelen megszédültem.
-Hé? Jól vagy?-aggodalmaskodott Alex.
Egy percig kóvályogva fogtam a fejem és visszaestem az ágyba.
-Lia!-kiáltott Alex és felemelt. 
Ekkorra már teljesen elvesztettem az emlékezetem.
Homályos rémképek estek össze bennem egyszerűen nem éreztem a lábam és
a fejem. Mintha alig élnék. Úgy éreztem haldoklom.


Alex szemszöge:


Liana félholtan feküdt a karjaimban. Fogalmam sem volt mi történt vele.
Majdnem az aggodalomtól roppantam össze én magam.
-Liana!-ébresztgettem de hiába.
Beletúrtam selymes barna hajába, és egy pohár vízért rohantam a fürdőbe.
Mikor visszaértem Liana már nyitott szemmel próbált felülni.
A pohár kiesett a kezemből, és Lianahoz rohantam.
-Liana!
-Alex?!-remegett a hangja.
Úgy éreztem tiszta libabőr a homloka pedig forró.
-Jól vagy?-kérdeztem.
-Ühüm, csak... csak megszédültem.-magyarázkodott és megdörzsölte
halántékát.


Daniel szemszöge.:


Teltek a napok Niki még mindig aludt.
Ott ültem a szokásos széken az ágy mellett, melyen Niki feküdt.
Ekkor bejött az orvos.
-Na, egy újabb reményekkel teli nap... - mosolygott.
Sóhajtottam, mikor a doki megveregette a hátam.
-Ha mondhatok valami biztatót, akkor az az lesz, hogy jobbak a tünetek.
-Köszönöm...
A napok kivárhatatlanul haladtak el mellettem sorról sorra, mondatról mondatra szóról
szóra.
-Istenem!-s könnyek gyűltek a szemembe.



Másnap.:
Kipihenten ébredtem, habár most is a szokásos helyen.
Niki ágya mellett egy másik ágyban.
Charliet tárcsáztam.
-Van valami hír?-kérdeztem rekedten a telefonba.
-Nem semmi. Sam és Brian az egész környéket átkutatta, sőt még a városon túl is 
jártunk. Semmi nyom semmi szag. Egyszerűen nyomuk veszett.
-Ez hogy lehet?-kérdeztem felemelve a hangom.-Nem tűnhettek el!
Na mindegy. Egyenlőre nem csak a betolakodók a lényeg hanem hogy ti se hagyjatok
túl sok nyomot. 
-Daniel megteszünk mindent amit tudunk hogy előkerítsük őket de nem lehet mindent
egyszerre tenni! A reggeli őrjárat 10 perc múlva kezdődik. Akkor felváltom Samet, 
és Jessel megyek Manhattan fele.
-Persze ne haragudj Charlie. Én csak aggódom.
-Hidd el mi is.-recsegte kemény hangján.-Clarisse is beszállt tegnap de részletekre
még ő sem bukkant.
-Rendben. Most leteszem és visszaalszom egy percecskére.
-Oké Dan! Szia.-s letette.
Kinyomtam a telefont és Niki rezzenéstelen testére néztem amely mindig ugyanabban
a helyzeti állapotban volt. Alig-alig mozdult csak ha levegőt vett.
Megfogtam a kezét.
-Niki! Ébredj fel jó? Ha nem is most de valamikor! Könyörögve kérlek ébredj 
fel! Bárcsak történne valami varázslat és felkelnél!-nyöszörögtem.


Liana szemszöge.:


Alex este átnyújtott egy kis dobozt.
-Mi ez?-kérdeztem vigyorogva.
-Ajándék!-válaszolt Alex és megcsókolt.
Felnyitottam a piros doboz fedelét és megláttam egy gyönyörű ezüstgyűrűt.
-Ugye nem... ?!-kérdeztem és már felkészültem a két lehetőségre ami válaszként
szolgált jogosan erős kérdésemre.
-Még nem, de már készül. Ez még csak egy ártatlan ajándék!
-Akkor jó!-mosolyogtam és átöleltem.
Ekkor előjött az újabb szédülés. Majdnem elájultam és a fejem is újra megfájdult.
Alex szerencsére megtartott. A dobozt elejtettem a gyűrű leesett az ujjamról.
Az ágyra hanyatlottam.
-Te jó ég mi történt?-riadozott Alex.
Még nem voltam válaszra kész állapotban, ezért csak feküdtem a kanapén.
Hol nyitva hol csukva volt szemem.
Alex letérdelt a kanapé mellé és letette a dobozkát az üveges fa asztalra.
A fejem homályos volt, megdörzsöltem lüktető halántékom.
-Na jó, most megyünk a kórházba.
-Ne! Alex...- s ekkor minden erőmet elvesztettem.
A kezem elengedte Alexet, majdnem lecsúsztam az ágyról.
Már alig voltam magamnál. Fáztam és hirtelen lett melegem, egyszerűen mint
ha kavargott volna bennem 3 betegség amely most bukkan fel egyszerre.
Sóhajtottam, és már haldoklóan zokogó állapotba kerültem.
-Alex... -motyogtam kérlelő hangon.- Alex! Ne vigyél sehova... maradj... velem!
-Itt maradok! Itt maradok! Ígérem!
Teljesen zavart volt, éreztem hogy aggódik. Bár a szemem nem volt nyitva és nem
láttam Alex arcát elképzeltem hogyan nézhet. A homlokán a ráncok
feltűnnek, melyek soha sem látszanak csak ha aggódik, és a szeme vadul csillog,
merev lesz és feszülten lélegzik. 
Ekkor elrohant.
-Alex... -zokogtam.
Nem éreztem őt, ugyanakkor a szememet sem tudtam kinyitni és felállni sem tudtam
hogy utána menjek vagy hogy megkeressem, igazából csak tehetetlen 
senkinek éreztem magam nélküle.
Ekkor ismét visszajött.
-Csak vizes kendőért mentem.Istenem mi van veled? Liana! Reagálj
kérlek!
Igazából most még az is nehéz volt hogy megszólaljak, fogalmam sem volt
hogyan kezdjek bele. Alig hallottam valamit csak a szívem verését, és a hangos
dobogást a fejemből.Ez a hang nem volt hajlandó megszűnni.
-Alex... Alex... -kerestem arcát, és a kezét, próbáltam hozzábújni, vagy legalább
megérinteni őt.
-Itt vagyok! Nyugalom!-nyugtatott.-Lia! El kell mennünk kórházba. Kérlek!
Ez ma már a második rosszullét, és gondolom ha nem teszünk valamit még több ilyen
lesz! Ne makacskodj! Hagyd hogy elvigyelek.
-NEEM!-sikoltottam hisztériásan, sírva.
Folyamatos hangos levegőt vettem, próbáltam nem teljesen elveszteni az 
eszméletemet és felgyorsítani a gyógyuló reagálást. 
Alex, fejét a mellkasomra tette, én meg beletúrtam fekete hajába.
Ekkor már elmúlt a hideg rázás. Újabb nagy levegőt vettem és próbáltam
kinyitni a szemem. De ugyanúgy semmi. Minden porcikám fájt, a lábam elkezdett
zsibbadni. Ilyet utoljára akkor éreztem mikor... 
-  s ekkor előbukkantak az emlékek  -
A sötét sikátor, a folyton erősödő fájdalom, az eső kopogása és egy arc.
Alex.. A balesetem előzménye pedig egy ütés amit Michael kapott tőlem.
Michael az akkori barátom... igen... fájtak a gondolatok a szívem ismét összeszorult.
Köhintettem. A köhintés majdnem öklendezésbe múlt.
Alex megfordította az előbb homlokomra tett vizes kendőt.
Nyeltem egyet. Viszketni kezdtem. A hátam a kezem, az arcom.
Ekkor mintha nem is én akarnám, kinyitottam a szemem.
-Alex!-ez volt az első szó, melyet éberen kinyögtem.
-Kicsim! Jól vagy? Mi történt már megint? 
-Alex. Kérlek! Segíts felülni!-könyörögtem.
Alex arca rémülten tekintett rám, és a hátamnak támasztotta a kezét.
Egy lassú mozdulattal feljebb emelt, és próbált erősködni a kórházas dologgal.
-Lia! Kérlek! Menjünk el a kórházba. Nem jár semmivel. Megvizsgálnak és kiderül
mitől volt ma kétszer is ez az egész.
-Lehet... hogy csak ennyi volt... és holnap... várjuk meg a holnapot.
-Jó, jó! Hozzak vizet?
Bólintottam, és a kezemmel támasztottam az ülést mert úgy éreztem ha nem teszem,
lecsúszok.
Ekkor egy pohár víz kíséretében visszatért Alex.
-Minden rendben?
-Nagyjából. Már nem zsibbad a lábam. Csak még mindig kissé gyenge vagyok.
-Remélem tényleg csak ennyiről van szó.-akkor láttam először elmosolyodni Alexet.
Úgy éreztem nem csak ma lesznek ilyen... rosszullétek. Féltem tőle,
és most már tényleg rossz előérzet kísértett.