Üzemeltető: Blogger.
RSS

Vonzerő 3.fejezet-A véletlen baleset

0:10 |




A naplemente megadta nekem azt a halvány
kitüntetést,melyből,egész nap hiányt szenvedtem.
A selyem,és a bársony volt életem két anyaga.
Teljes nyugalomban élvezhettem
az este közeledését.
Senki nem zavart,nem kopogtattak
az ajtómon,és nem faggattak ki
a Michael-lel való estémről.
Megbántott.És ezt nem bocsájtom meg neki.
Nem is az a fajta...legalább is
eddig azt hittem.Vajon tényleg
olyan...más? Megváltozhat valaki
egy olyan ártatlan mondattól,hogy "én ehhez fiatal
vagyok"? Elvégre én úgy hittem,nem
szolgáltam rá arra hogy így megalázzon valaki.
De ha ő úgy érzi hogy ÉN bántottam
meg ŐT,akkor mért akar még mindig
feleségül venni? Túl ment a határon.
Egy olyan határon,amit
mielőtt összejöttünk,akkor húztunk meg.
Megfogadtuk hogy tisztelettel bánunk
egymással,és ha konfliktus adódik,
azt megbeszéljük.
De miért nem láttam? Miért
nem figyeltem jobban a jelekre?
Ha előre tudtam volna hogy ez
lesz a vége,soha nem megyek el
vele abba az étterembe.
Soha! A mai napon,
jó párszor éreztem úgy hogy
inkább Hook-hoz való,mint hozzám.
Csak mert: Hook gazdag családban él,
és még így is többet akar.
Nem csodálkoznék,ha elvenné
tőlem Michael-t.
Igazából nem is Michael-t,
hanem a pénzét.Az kell neki.
De inkább nem is festem az ördögöt
a falra.Hagytam
magam elragadtatni az ablakom
előtt elterülő csodával.
A naplemente 5 féle színben pompázott.
Halvány lila,épp csak egy árnyalat.
Élénkpiros,ciklámen,sötétsárga
és arany.Olyan gyönyörű volt....
Vannak leírhatatlan csodák.
Ezekben nem az a szép hogy
csak bámulsz,és nem érted a lényeget.
Hanem hogy minden percben öröm,és
meglepetés.Újabb és újabb oldalát veszi
elő,amit csak azért tesz,hogy
még azoknak is megmutassa,
akiket nem érdekel más,
csak a pénz,és az hogy hogyan
égesse le egy embertársát.
Sokan akármeddig elmennének,
még az ember ölésig is,mindezt
csak a pénz kedvéért.A különbség
hogy vannak olyanok akik meg is teszik.És aki
az utcán fekszik a haldoklás szélén?
Az mit szóljon? Így fejlődik a társadalom
és az emberiség? Hát gratulálok!
Megérdemelnék a "legkegyetlenebb ember" címet.
A baj,hogy ilyet nem adnak.
Elvárják az emberektől hogy jó
képet vágjanak az élethez,és
haptákban álljanak előttük,majd mikor már
azt hiszed megölnek a kegyetlenségükkel,
még rosszabb következik.
Aztán nemsokára itt a tél.
Megfagynak a kint ücsörgő
emberek. És ezután mi következik?
Lebontják a házakat,csakhogy szenvedjenek
az emberek? Már szinte idegesített a téma.
Az zökkentett ki a szitkozódásomból,
hogy megcsörrent a mobilom.
Michael volt.A szemem forgattam.
Ma már vagy 4-szerre hív.
-Döntöttél már?-kezdte.
-Nem,Michael.Nem döntöttem.
És jobb lenne ha nem hívogatnál
folyamatosan.
-Ideges vagy?-a hangom feszült
volt és ideges.Ráérzett.
Nem úgy csengett,azzal az életkedvvel,
mint régebben.
-Kicsit igen.Nem baj ha leteszem?
Bocs,szia!-levágtam a telefont a földre.
Ezt megérezte a kismadaram.
A különleges kismadaram,akit
1 éve találtam.Aki az ablakomra szállt,én
meg megtartottam.Először egy kis szalmakalapot
béleltem ki pár selyemsállal,aztán kapott
egy kényelmes ketrecet,ahova csak
akkor volt bezárva,ha
éjszaka volt.De nappal,kedvére szállt
ide-oda.Még az ablakot is kinyithattam,
mert nem szökött ki.Az ujjamra repült.
-Szia Elle!-köszöntöttem.
Belecsípett (fájdalommentesen) az kezembe.
-Mit akarsz mondani? Hogy ne menjek
hozzá Michael-hez? Vagy hogy
megérdemel ennyit tőlem?
Hisz mindent megtett értem.
De én is érte.Áldozatot hoztam.
És 3 napig drogoztam is.
Tudom,ez már rég a múlt.De
akkor is.Minden amit tettem érte,
azért apa megharagudott rám.
Nem akarom hogy ezért is berágjon.
Felvállaltam a kapcsolatunkat,pedig
tudtam,apának nem jön majd be.
Az első találkozásuknál,
leírta Michael-t.
De nem ez a lényeg.
Hanem hogy szeretem-e
Michael-t annyira hogy hozzá menjek?
De mégis mit várt ott az étteremben?
Hogy 1 másodperc alatt meghozom
életem legnagyobb döntését?!
Ez nem megy ilyen gyorsan.
Sokszor azt hiszem nem is a földön
jár.Elle még egyszer az ujjamba csípett.
-Áú!-szisszentem fel.Ezúttal fájt.
Kismadaram visszaszállt a kis ketrecbe.
Felálltam.Kinyitottam az ablakot,és
szippantottam egyet a levegőből.
Általában ez úgy van hogy a tiszta és
friss levegőt lehet magunkba szívni,
de itt New York-ban...Na jó.
A mi utcánk környékén viszonylag
tiszta volt a levegő,mert kevés autó
közlekedett erre felé.
A közérzetem nem volt olyan
magabiztos mint szokott.
Általában,100%-ban tudom
mit fogok tenni,és mi a biztos válasz.
De a tegnapi nap után...ez nem lehetséges.
Hogy egy fiú ennyire elbizonytalanítson...
Michael szinte már hozzám nőtt.
Miért vagyok ilyen elfogult,ha
az esküvőről kérdez?
Talán ez egy jel.
Egy jel,mely talán azt bizonyítja,
hogy nem akarok hozzá menni
Michael-hez.
Vagy azt hogy ő nekem nem az igazi.
Hogy máshoz vonzódom.
Elhessegettem a gondolatot a fejemben,
és lementem vacsorázni.
Anya kacsát csinált.
Egész nap ezen dolgozott.
Hát sajnálom szegény kacsát,de
végül is ettem a melléből pár falatot.
Egész vacsora alatt,egy szót
sem szóltam.Apa viszont észrevette.
-Minden rendben?-nézett rám,
félelmetesen sejtő
tekintettel.
-Aha-bólintottam,úgy mintha
így lenne.
-Liana!Mond el mi bánt!
-Az hogy folyton ezt kérdezgetitek!-mondtam
emelt hangerővel,s
felálltam.Megtöröltem a kezem,szám
és felsétáltam a lépcsőn,a tányérommal kezemben.
Ahogy beléptem a szobába,megcsapott
a huzat szele.Az ablak még nyitva volt.
Letettem a tányérom az asztalomra.
Kétségbeesetten kezdtem keresni
Elle-t.Nem tudtam mit tegyek,merre
nézzek.
-Elle!-kiabáltam ki az ablakon.
-Elle! Kérlek! Gyere! Elle!-a sírás
fojtogatott. Ne....ne....Nem veszhetett el!
Nem szökhetett meg! Hiszen itt mindene megvolt.
Az ajkamba haraptam.
Lerohantam a lépcsőn.
-Anya,a madaram.Elveszett.
Megszökött.-mondtam keserves hangon.
-Rájött,hogy nem élhet egy ilyen boszorkánnyal
mint te?-kérdezte gúnyos mosollyal Hook.
Apa rászólt,de engem nem érdekelt ebben a percben semmi.
Elle olyan volt számomra mint Hook-nak a macskája,
vagy bárkinek a kutyája.
-Jó,nyugalom nyugalom.Ne ess kétségbe!-vigasztalt
anya.Nem hatott.
Ekkor csengettek.Anya kiment a bejárati ajtón,
és visszakiabált nekem.
A kapu előtt Alex állt.
-Szia! Ő a tiéd?-kérdezte tőlem,s felmutatta
az ujján kapaszkodó Elle-t.
-Igen...-nyögtem ki meglepődötten.
-H...hogy találtad meg?
-Berepült az ablakomon.-mosolygott
Alex.
Lesétáltam a lépcsőkön,s Alex
átnyújtotta nekem a kismadarat.
-Nagyon szépen köszönöm!-mondtam hálásan.
-Legközelebb vigyázz rá jobban!-szólt a hátam
mögött anya.
-Jó,persze.-Alex-hez fordultam.-Tegnap
én vittem sütit,és beinvitáltál a házatokba.
Ma visszahoztad a madaram,most rajtad a sor.Gyere!-nyitottam
a kaput,de Alex tiltakozóan maga elé rakta két kezét.
-Sajnos nem lehet.Már...már este van.Nem
akarok zavarni!
-Nem zavarsz!-mosolygott anya.
Alex besétált a kapun.
Amint belépett,apa meglepődött arcával,
találta szemben magát.
-Visszahozta Elle-t.-nyugtattam apát.
-Aha!-morgott,majd ismét a vacsorájához
nyúlt.
Anya visszaült az asztalhoz,
én pedig felkísértem Alex-et a szobámba.
Kinyitottam az ajtót,besétáltunk,s ahogy
beértem becsuktam az ajtót,ablakot,Elle-t
pedig letettem.
-Soha nem hagyom nyitva az ablakot!-szóltam
halkan.
Alex leült az ágyamra.
-Remek kis szoba!-mosolygott.
Gondolataimat lefoglalta ez az egész.
Egy jel lenne? Hogy Alex aki nekem való?
Vagy inkább egy óva intő perc,hogy vigyázzak vele?
Nem gondolkodhatok elzárva a nagyvilágtól
ha van itt valaki.
-És? Hogy szabadult ki a madarad?-kérdezte
Alex.
-Ööö 1 éve találtam és...először nyitva hagytam
a ketrecét,mert úgy hittem egyszer majd
elmegy.Nem akartam nagyon hozzá szokni,
mert nem szeretem a csalódást.Aztán nem akart elszakadni
tőlem.És tudtam hogy megbízhatok benne.
Nem akartam bezárni,elvégre mi sem
egy egérlyukban élünk.Azóta nem zárom
be a ketrecét.
-Aha! Értem.Ezentúl jobban vigyázz
rá!
-Tudom...
-Az igazság az,elmondom mert négy szem
illetve a madaraddal együtt hat szem közt vagyunk.
Szóval...nem hittem volna hogy ilyen kedves lány
vagy.Akikkel eddig találkoztam,és gazdagok voltak...
-Tudom! Nagyképű libák voltak.
De nem kell a látszat alapján megítélni
egy embert.
-Megjegyzem.Hogy áll az esküvő?-mosolygott.
Elképedtem.
-Honnan tudsz róla?
-Te mondtad.Nem emlékszel? Az étterem
előtti padon.-Ekkor bevillantak az emlékképek.
Ott ülünk,és én kiöntöm a szívem egy idegennek,
akiről kiderült aznap este hogy a szomszédom.
-Ááá tényleg!-hisztérikusan felnevettem.
Alex mellé ültem,az ágyamra.
-Kemény egy fickó a barátod! Én...nem mennék
hozzá.
-Nem is neked kell!
-Való igaz.De ugyan már! Milyen pasi
az olyan,aki megkéri a kezed,
aztán meg nyilvánosan megaláz?!
-Teljesen igazad van.
De egy 3 éves kapcsolat után
nyilvánvalónak tartom,hogy
gondolkodom a dolgon.Érted?-Alex feszülten
hallgatott,majd mindent sejtő hanggal,
megszólalt.
-Szereted te egyáltalán ezt a fiút?
-E...ezt hogy érted?-szinte elakadt a lélegzetem.
-Csak mert úgy tűnik,nem vagy túl biztos abban
hogy egyáltalán hozzá szeretnél menni.
-Igen.Igazad van.Már nem olyan erős
a szerelem,mint amilyen régebben volt.-lesütöttem
a szemem.
-Szereted vagy nem? Ezt kell eldöntened.
Én....most megyek.Szia!-felállt,és megfogta
a kezem.Én is felálltam.
Egyre közelebb hajolt és én egyre jobban az
álmok világában találtam magam.
Elfordítottam a fejem,Alex pedig egy puszit
nyomott az arcomra.
-Jó éjszakát!-mondta,s elindult lefele.
Hátraestem,az ágyamra.
-Úristen!-mondtam magamnak.
Elle-re néztem.
-Ezt te intézted nekem ugye?-felálltam
és Elle ketrecéhez léptem.
-Te...te...te kis mester! Hát ilyet...
a saját madaram intézi el a szerelmi
életem! Hát ez szép!
De azért leszögezem: Kösz!-súgtam.
Valamiért...nem akarom elveszíteni
Michael-t,de jobban meg akarom ismerni
Alex-et.Kinéztem az ablakon.
Alex épp most megy haza.
Idepillantott.Intett egyet,majd a szokásos
mosolyával,belépett a kapun.
Egyszer utoljára rám nézett.
Intettünk egymásnak.
Megint csörgött a mobilom,és igen,
megint Michael volt.
-Szia!-kezdte-Beszéljük meg jó?
Gyere el ma hozzám.A szüleim
színházba mennek.Csak a mienk
az egész ház.Kiabálhatsz,veszekedhetsz és
még meg is verhetsz,csak...csak gyere el.
-Michael én..
-Ne! Ne mondj semmit.
7-re ott vagyok.-Michael letette a telefont
én pedig jog,és szó nélkül maradtam.
A sokkos állapot, ketrecébe kerített,
szabadulni pedig nem tudtam.
-Elle! Erre mit mondasz?-Kismadaram
finoman felreppent,majd rávetette magát
a madárkajára.
Sóhajtottam.Bekapcsoltam
a tv-t,de nem érdekelt amit láttam.
Mély álomba merültem.
Mikor aztán már tényleg mélyen szuszogtam,
anya ébresztgetett.
-Liana! Jöttek érted! Hahó!-félálomban voltam,
de mivel hallottam azt a mondatot hogy "Jöttek érted"
felugrottam az ágyról.
-Úristen! Elaludtam.-felvettem
egy pulcsit,egy cipőt és egy a fehér
bőrkabátom.
Villámgyorsan megfésülködtem,és
felraktam egy hajpántot.
Kirohantam az ajtón és a kapun.
Beültem Michael kocsijába,
és védekezőn szólaltam meg.
-Bocs,elaludtam.
-Semmi gond.-csókra készülve hozzám hajolt,
de elfordítottam a tekintetem.
-Oké.-motyogta és beindította a motort.
Megmondom őszintén,semmi kedvem sem
volt vele lenni.Csend volt
egész úton.Michael
a vezetésre koncentrált,én pedig
arra hogy mit akarok igazán.
Az autó hosszú ideig
gurult,míg végül megérkeztünk Michael-ék
háza elé.Beparkolt,és kisegített a kocsiból.
Ahogy az ajtó elé értünk,kellemetlen
érzés fogott el.
Alig vártam hogy vége legyen ennek az egésznek.
Michael szobájába sétáltunk.
Leültem az ágyára.Az illat olyan...Michael-es
volt.A szokásos ibolya.
A székére ült.
-Nos.Kezdhetem?-kérdezte.
Bólintottam,majd
folytatta-Liana.Mostanában,nem vagyunk
jóban.És az étterem csak dobott rá egy mínuszt.
Szóval el kéne döntened,hogy mi legyen.
Én szeretlek és nem akarlak elveszteni.
Ha bármi bajom lenne,sosem bocsájtanám
meg magamnak.Te...el akarsz veszíteni
engem?-boci szemekkel nézett
rám.Nemlegesen megráztam a fejem,de
hogy mit is akartam pontosan,azt magam
sem tudtam.Nem igazán éreztem ki
a lényeget ebből az egészből.Úgysem
békülünk ki.Sőt! Még jobban
összeveszünk.Előre láttam.De egyenlőre
mindenki nyugodt volt.Semmit
nem lehetett hallani,csak
a kintről beáramló zajokat,
és dudaszókat a kocsikból.
-Rendben.Ez jó hír.Most egy kérdés
van.Szeretsz annyira hogy hozzám jössz?-tudtam
hogy felteszi ezt a kérdést.
Az ajkamba haraptam.
Nagyot sóhajtottam,és a földre néztem.
Michael odalépett hozzám.
Leguggolt,s próbálta a tekintetemet
keresni,ami a földet bámulta.
Egy könnycsepp esett a földre.
Nem néztem fel.
-Ne félj! Nem lesz baj!-próbált nyugtatni.
-Tudod mi a rossz ebben az egészben?-néztem fel-Hogy
mindenki azt hiszi könnyű nekem.
Egy gazdag csaj,akinek
soha nem kellett szenvednie az életben.
Akit csakis a ruhák érdekelnek,
meg a méregdrága
cipők,és kozmetikumok.Sminkek és bizsuk.
Nem! Nem dönthetnek helyettem!
-Tudom!-mondta lágyan Michael-Én nem hiszem
azt.Nekem már bizonyítottál.
-Ugyan már! Senki nem ért.
Csak....-elharaptam a mondat végét.
Elpirultam.
-Csak?-kérdezte Michael.
-Csak...csak.
-Nem! Ott nem volt pont.Elakadtál.
-Nem!-tudtam hogy most
nagyon fel fogom ezzel
idegesíteni Michael-t.
-De! Ki az a csak?
-A...Anya.-Michael
arcán látszott hogy nem hisz
nekem.A hazugság nem az előnyöm.
Arca megtelt düh-vel,s tudni
akart mindent.
-KI AZ A CSAK?-mondta világosan szótagolva.
A fejem össze-vissza csapkodta a gondolatokat,
eszmém nem akarta elhinni ezt az egész
helyzetet.Nem tudtam elmondani Michael-nek.
-A szomszédsrác.-nyögtem ki végül.-Most örülsz?
Igen! Ő megmondta.
Megmondta hogy nem olyan vagyok
mint amilyennek gondolnak.-a szívem vadul
kalapált Michael válaszára várva.
Ideges lesz,vagy csak felmorran.
-Szóval neked már máson jár az eszed?
Szép.Együtt vagyunk mi még Lia?
-Nem máson jár az eszem.De
mikor te cserben hagytál,
neki elmondhattam a problémám.
-Aha.Értem.-morgott a szokásos,
unalmat keltő morgásával.
Ebben nagyon hasonlított apura.
Ő is tudta hogyan kell félelmet keltve
morogni.
Michael koromfekete szemébe
nézve félelmetesnek tűnt minden.
-Figyelj Michael! Nem tudom miért változtál
meg,és miért akarsz engem is megváltoztatni..
De hogy ez a változás nem túl pozitív
az biztos.-Michael egy percre habozott
a sértő mondatom válaszára,de végül
nagy hévvel megszólalt.
-Ugyan! Te nem változtál mi?!
Azon mesterkedsz,hogy mindenkit
az ujjad köré csavarj,aztán meg kímélet
nélkül,megbántsd! Szép barátnő vagy!-elfordult.
-Michael! Én sosem akartalak
az ujjam köré csavarni.Te jöttél
utánam,mint egy puli kutya,én
meg beléd szerettem.És még
most is így lenne ha nem akarnád
rám erőszakolni a házasságod.
-Persze!-tiltakozott.Meggyőződésem
volt hogy egyre jobban
el fognak fajulni a dolgok.
Érzéseim szerint Michael
már kissé ideges.Ahogy visszafordult
szemében forrt a düh.Egymás
szemébe néztünk egy ideig.
-Na jó.Ez így nem jó.
Haza akarok menni!-szóltam.
Felálltam,s ki akartam menni,de Michael megragadta
a kezem,és magához szorított.
-Michael engedj el!
-Mond el! Mond el!
Szereted az a srácot?
-Ne bánts Michael,kérlek!
-Sosem tudnálak bántani! Sosem!
Nem bírnálak megütni vagy
ilyen
-Akkor engedj el!-fulladoztam.De
Michael nem engedett el.
A nagy rémületem közepette
ki sikerült szabadítanom a kezem erős
szorításából és a táskámmal fejbe vágtam.
Michael összecsuklott,és én
mint egy gyilkos a helyszínről
futni kezdtem,ki a hűvös,sötét
éjszakában.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS
Read User's Comments(2)
Bejegyezte: Neesh

Vonzerő 2.fejezet-Megalázás

23:52 |


Ott ültem,és egyszerűen
nem jutottam szóhoz.Egyszerűen,
semmit sem tudtam szólni,a meglepődéstől.
Ugyan hogy tudtam volna bármit is
erre mondani? Nem minden 19 évesnek
kérik meg a kezét.
Fiatal vagyok még ehhez.
Legalább is így gondoltam.
De a szívemre kell hallgatnom.
Az pedig nem mond semmit.
Az agyamban lepörgött a számomra hasznos
19 év.
19 viszonylag szép év.
A babakori képek,melyeket anya mutatott,
8 év általános,4 év gimi,3 hónap egyetem.
És végül...3x12 hónap azaz 3 év Michael-lel.
Ez elég volt hogy kiismerjem a pasim természetét.
De azt nem tudom hogy jutott eszébe.
Mert az oké,hogy egy 3
éves kapcsolat után elvárható
mindkét féltől (ha szeretik egymást) hogy
mindenben a legjobbat nyújtsák annak akit szeretnek.
De hogy én megházasodjak...
ilyen...nem létezhet.Egyszerűen nem
tudtam magam elképzelni.
Persze mindig tervezgettem
az esküvőm,ahogy majdnem minden lány de...
most hogy eljött a döntés ez ügyben
hát...mit mondjak? Nem hiszem
hogy ennyi idősen...és a suliban
mit mondanának?
De tényleg! Nekem ott a tanulás.
3 hónapja járunk a Columbiára (Michael és én)
mert apáink így akarták.
Eddig is gőzerővel tanultam bárhova
is vitt az út,és mindig különvettem
a magán életemet a sulitól.
De ugyan! Ha most összeházasodnék
Michael-lel, nem tudom mit szólnának.
Apámról nem is beszélve.
Mindig is én voltam az ő kis..ártatlan
ibolyája.Óvott a széltől
és az unalmas beilleszkedési problémáktól.
Így nem akadt ezzel gondom.
És persze Michael is szeret.
Soha nem bántanám meg.Imádom.
Ez csak természetes.
De...én nekem ez sok.
Akkor döbbentem rá,hogy Michael boci szemekkel
néz rám,és várja a mindent eldöntő választ.
-Na?-kérdezte-Mit mondasz?
-Nézd...Michael.Tudod hogy szeretlek ugye?
-Ezek szerint nem jössz hozzám.-mondta elkeseredve.
Elengedte a kezem és hátradőlt.Ekkor
megérkezett a kaja.
Megköszöntük,s megvártam míg elmegy a pincér.
Nem előtte akartam.
-Nézd!-szóltam megint-Hogy képzelted ezt?
Hiszen..nekünk ott a tanulás.Az egyetem,és minden.
Az életünk.Ez túl bonyolult.Komplikált a helyzetem.-mondtam lágyan.
-Aha-morogta.Nem tudtam mire számított.
Talán hogy igent mondok? Nagyon bizakodó volt.
Azért "esett pofára".
-Michael.Én...én nem akarok sietni.
Egy élet áll rendelkezésemre.
-Te semmit nem akarsz elsietni Liana!
Ezt hajtogatod nekem mindig,mikor
egymásnál alszunk.De 3 év Liana!
-Tudom! Az is elsietett mellettünk.
-És? Talán nem volt elég ehhez a döntéshez?-kérdezte.
Az asztalt bámultam.A választ kerestem.
De a szívemben nem találtam.
-Neked semmi sem jó.-emelte
fel mély hangját.-Minden gyors.
Mintha nem lehetne megbonyolítani
az életet.Egyszerű kört akarsz
magad köré alakítani,de
te magad bonyolult vagy.
Nem lehet rajtad kiigazodni.-már szinte
kiabált.-Nem csodálkoznék,
ha egyetlen fiú sem landolt volna
még az ágyadban.-ez volt
az utolsó csepp a pohárban.
Megalázott.Az egész étterem előtt.
Így még nem láttam őt.Soha.
Kifakadtam,ami nem volt csoda.
Fekete szemébe néztem.
Felálltam és lekevertem neki egy pofont.
Megfogtam a táskám,és
dühösen kivonultam az étterem
ajtaján.Szembe jött velem
egy fiú.Összementünk.
Ő megfogta a kezem,és
észrevette hogy sírok.Aranybarna
szeme rám nézett,leplezetlen
kíváncsisággal a sírás okát megtudva.
-Ne haragudj!-nyögtem ki végül,
s elrohantam.
A fiú valószínűleg utánam nézett,
de én ezt már nem láttam,
mert egyből Sebastian-t
hívtam.Kicsörgött.
-Sebastian!-mondtam remegő hangon.
-Azonnal gyere ide!-hagytam utolsó üzenetként.
Sebastian tudta hol vagyok,mert
ő is nálunk él,és ott volt apám dolgozójában,
mikor lekiáltottam.A fizetését egyeztették.
Az november végit.
Leültem az egyik padra,és
magamra terítettem,a kardigánom.
Elővettem egy zsepit.Letöröltem
a könnyeket,melyek újból
kibuggyantak.
-Mi baj?-lépett oda hozzám
egy fiú.Történetesen
az,amelyikkel összeütköztem
az étterem ajtajában.
Aranybarna szeme megcsillant a
sötétben.A keserűség nem akart megszűnni.
-Semmi!-szipogtam.
-Ugyan! Nem akarok tolakodni,de
nagyon magányosnak
tűnsz.
-Csak..megtiszteltek,
aztán megaláztak.
-Ez ismerős.De mond el bővebben.
Elvégre szomszédok leszünk!-mosolygott
s leült mellém diszkrét helyet hagyva
köztünk.
-Szomszédok?
-Aha! Te Liana vagy.Én pedig
Alex...Elmondod?-nézett rám sejtő
tekintettel.
-Megkérték a kezem.
-Ah!
-Aztán meg...rácéloztam,hogy
fiatal vagyok ehhez,ő meg...-nem tudtam
befejezni a mondatom a sírástól.
Erős fájdalom szelte negyedekbe a testem,
és nem tudtam összeszedni magam.
-Nem baj! Nem kell elmondanod,
ha nem akarod.De tudod,
sosem szabad,elkeseredni,ha
nem botrányos az előzmény.
-Hát...pedig az.
-Oh! Ez esetben...gubózz
be,és ne tárgyalj senkivel!
-Nem az a baj.Egyszerűen...összetapostak,
és nem tudok felállni.
A szememre vetették,hogy egy fiú
sem kötött még ki az ágyamban.-ajkamba haraptam.
-Úristen! Milyen pasi az ilyen?
-Dühös.-szűrtem ki a fogaim közül.
Megérkezett Sebastian.Megláttam a kocsit,
és nagy kő esett le a szívemről.
-Ne haragudj mennem kell.
Jöttek értem.
-Szia! És jó éjt!
-Neked is!-néztem vissza.
Beültem a kocsiba,és
Sebastian-ra néztem.
-Mi történt?
-Hosszú...-motyogtam alig hallhatóan.
-Ha nem hát nem!-beindította a motort,
és a kocsi elindult.
Néma csend támadt.
Alig vártam,hogy hazaérjek,
és beálljak a zuhany alá.
A kocsi motorjának
búgása volt,az egyetlen zaj.
A kocsi leparkolt.
Kiszálltam az autóból.
A levegő hűvösebb
volt,mint mikor
az étterem előtt várakoztam.
Párás,és nyugtalan.
Pont mint én.
Felszaladtam az ajtóhoz
vezető lépcsőn,
és meg sem vártam,
míg Sebastian utolér,
egyszerűen
bevágtam magam mögött
a bejárati ajtót.
Átszaladtam az alsó nappalin.
Mindenki a tv-t nézte.
A szemem sarkából láttam.
Magamon éreztem családom tekintetét.
Hook kínos vigyorát,apám mindent sejtő
szemeit,és anyám féltő,ijedt pillantását,
amit azt látják,hogy mérgesen
elrohanok.Mert ezt tettem.

Fájt az élet minden cseppje.
Minden kis apró,jelentéktelen
pillanata.
Mint például a negyed órával
ezelőtti perc.
Az volt életem,legrosszabb pillanata.
De nem volt jelentéktelen.
Megkérték a kezem.Egy férfi
megtisztelt a szeretetével.
Aztán meg megalázott.
Nem csodálkoztam volna,
ha már vetítené a BBC,
vagy a New York 1.
Na szóval a szobámban ültem az ágyamon,
és sírtam.Észre vettem,hogy nem
léptem ki teljesen a Messengeremből,
és most pityegett a program,hogy
üzenetem érkezett.
Megan volt.A legjobb barátnőm.

Megan baby üzenete:
"Szia! Na mesélj! Kifakadtak a szüleid?"
Rájöttem,hogy ő még csak az újságnál
tart,mert történetesen
velem volt a plaza-ban.
Neki kerestünk egy ruhát,
temetésre.
Linaa üzenete:
"Szia! Nem igazán..."
Megan baby üzenete:
"Baj van?"-Ettől féltem.
Megan ráérzett.
Linaa üzenete:
"A szokásos...Nálad??
Megan baby üzenete:
"Itt semmi,szóval mond el mi bánt!"
Linaa üzenete:
"Jó jó.Nos...Michael megkérte a kezem."
Megan baby üzenete:
"HOGY? És ez neked miért rossz?"
Linaa üzenete:
"Azért mert...fiatal vagyok.Megan ez
nekem nem megy.Nem akarom
elhamarkodni a dolgokat.
Ez egy tulajdonságom a sok közül."
Megan baby üzenete:
"Ismerlek óvoda óta! Na figyelj!
Mi az amin kiakadtál? Mert ez nem sok."
Linaa üzenete:
"Az..hogy utána a szememre
vetette mikor mondtam neki
hogy nem akarom siettetni,hogy tuti nem volt
még pasi az ágyamban.Érted??
Ezt mondta! Én meg...pofon vágtam,
és itthon kötöttem ki."
Megan baby üzenete:
"Ez komoly? Michael Philippe ezt merészelte
mondani?? NEKED? Soha nem szeretett senkit
rajtad kívül! SOHA!"
Linaa üzenete:
"Pedig megtette! Most..mennem
kell! Jó éjt!"-nem vártam
meg,míg Megan elköszön,ezért
gyorsan kiléptem
a programból,nehogy más is
letámadjon ilyen kérdésekkel,
és faggatással,majd kikapcsoltam
a gépet is.
Megfogtam a törülközőm,
a sortot,és a 14-es
számú pólót,s a fürdőbe mentem.
Magamra zártam az ajtót.Kellemes
érzés fogott el.
Mint mindig.A szobám,és
a fürdőm,CSAK ÉS KIZÁRÓLAG
az ÉN birtokom volt.
Megnyugtatott.
Beálltam a zuhany alá.
A vízcseppek,sorról-sorra,
cseppről-cseppre folytak,le
a bordó-fehér csempéken.
Hagytam,hogy a vízáradat,
elárassza a zuhanykádat,
az arcomat,és a testemet.
Körülbelül fél órát töltöttem
a zuhany alatt.
Megtörölköztem,de most
nem szárítottam meg a hajam.
Egyszerűen fáradt voltam.
Ma két szégyent kellett átélnem.
És mindkettőről tudnak a New York-i
emberek,vagy legalább is tudni fognak.
Engem bámul mindenki.
A plaza-ban is ez volt.
Ahogy az újságért nyúltam...
áh mindegy.
Nos! Amint lehetett
bebújtam az ágyam alá.
-Kopp kopp!-kiabálta kintről
egy ismerős hang.
-Nee!-súgtam magamban,
az oroszlános,pihe-puha takaróm
alatt.
Ez volt a kedvenc takaróm.
Fejemre húztam a párnát.
Hallottam hogy kinyílik
az ajtóm.Behunytam a szemem,
és úgy tettem,mint aki alszik.
Hiába,nem tudok meggyőzően hazudni.
Anya felkapcsolta a villanyt,
leült mellém,megsimogatta a hátam,
s remegő hangon megszólalt:
-Mi baj van Liana?
-Miből gondolod hogy baj van?-kérdeztem
elfojtott hangon?
-Csak mert úgy jöttél be a bejárati
ajtón,hogy még csak ránk sem pillantottál.
Nem is köszöntél!
-Szia!-vágtam rá pimaszul.
Grace lehúzta rólam
a takarót.
-Ne már!-nyafogtam.
Féltem a "kihallgatástól."
Anya mindig óvott mindentől.
Számára én jelentettem az örök életet.
Nagyon megszeretett.De Hook-ot
is.Soha nem volt igazságtalanság.
Ő mindenből adott mindkettőnknek.
-Jó.Elmondom.-felültem,törökülésbe.
Lélektanian sóhajtottam egyet,s a körmömet
kezdtem piszkálni.Most(egyszer az életemben)
zavarban voltam anya előtt.
Mindent elmondtam neki.Ha fájt,
ha boldog voltam,ha
utáltam valakit,ha csalódtam,de ezt...
nem gondoltam volna hogy egyszer ilyen
helyzetbe kerülök.
-Michael....megkérte a kezem.-nyögtem ki.
Anya nem tudta,hogy sírjon,vagy mosolyogjon.
Szólni nem tudott.Ahogy én sem az étteremben.
-Elmagyarázom.-folytattam-Megkérte a kezem,
aztán,mondtam neki hogy én...érted...fiatal
vagyok és akkor...-egy pillanatra megálltam,hatalmasat
sóhajtottam majd ismét belekezdtem-azt
mondta nem volt még fiú az ágyamban!-mondtam
valamivel hangosabban,és
a fejemre húztam a takarót,a nagy vallomás
közepette.
-Mi? Liana nehogy belemenj ebbe!
Ne add el a fiatalságodat mint....-anya
az ajkába harapott.Kikandikáltam
a takaró alól.
-Mint te?-fejeztem be kérdéssel a mondatát.
Anya nem mozdult.
Majd végül bólintott egyet.
Tudtam,hogy túl hamar ment hozzá apuhoz.
Nem azt mondom hogy megbánta de...vagyis nem
tudom megbánta-e de....öö...
nos mindegy is.
Ismét felültem.Feszült figyelemmel
anyára néztem aki zavarban volt.
-Nézd.....Liana! Mindig
is hittem az igaz szerelemben.
Most egyet kell eldöntened........
Szereted Michael-t annyira hogy hozzá menj,
és hagyod elsétálni magad mellett
az életet,vagy tanulsz,elvégzed az egyetemet,
és azután hozol efféle KOMOLY döntéseket,
mint a házasság?-kérdezte anya féltő
tekintettel.
Megvontam a vállam,az ajkamba
haraptam,és fájdalmat jelezve
sóhajtottam.
Kezem a homlokomra
tettem,de ez sem nyugtatott meg.
-Van...valami olyan megoldás,ami...a kettő
közt van?-kérdeztem reménykedő arckifejezéssel.
Tagadni sem tudtam: FÉLEK!!!
-Nem Liana! Tudod hogy ez egy nagy
döntés.A fiatalságod,és a boldogságod a tét.
-Aluszom rá egyet.-böktem ki.
-Rendben! Csak abban reménykedem
hogy helyes döntést hozol.-Anya betakart,
adott egy puszit a homlokomra,
s lekapcsolta a villanyt.
-Anya!-szóltam utána.
-Igen?
-Apunak erről ne szólj! Mond azt
neki hogy...összevesztem az egyik
barátnőmmel,mert ő is ott volt az étteremben.
-Úgy lesz.-szólt utoljára,becsukta az ajtóm,
és lement a lépcsőn.
A kinti halvány fények egy része
bevilágított a szobám széles ablakán.
Kerestem a szavakat,ha erre egyáltalán
léteznek szavak.
De ez nem olyan könnyű döntés,
mint amikor egyetemet kellett választanom!
Vagy amikor gimit!
Na igen! AZ EHHEZ képest SEMMI VOLT!!
Remélem anya nem árulja el apunak amit
megosztottam vele! Biztosan nem.
Hiszen eddig mindent amit kértem titokban tartott.
Tudtommal.
Nos! Ott feküdtem az ágyamon,és
tanakodtam a válaszon.És
azon,amiről anya beszélt.
Én?Feleség? Lehetetlen!-gondoltam.
Elvégre 19 éves vagyok az Ég Szerelmére!
Ekkor ordibálásokat hallottam odalentről.
Apám vészjósló,ideges kiáltásait.
Szegény anya! Magyarázkodnia kell apámmal.
Miattam...
Felkeltem az ágyamból,és az ajtóhoz mentem.
Nem hallottam tisztán,ezért résnyire
kinyitottam.
Kislisszantam a fenti folyosóra,
és a fa korlátnak dőltem.
Lent égett a villany.
Most már tisztán értettem a mondatokat.
-Grace! Mond már el mi történt!
-Ne faggass könyörgöm Tony!
Liana összeveszett a barátnőjével az étteremben.
-Igen persze! Azért volt ilyen dühös.
Tudom én! Ez a Michael nem jó hatással
van rá!-ordította kritikát nem tűrve.
Gyűlöletet sugározva, megráztam a fejem.
A gyűlölet nem köztem és apám közt volt.
Hanem Michael és Tony közt.
Michael mindig is próbálta meggyőzni
aput,hogy ő megbízható,és nem hagyja
hogy bajom essen,ám apám nem tágított
önfejű véleménye mellett.
Aztán Michael és én egy nap
bulizni mentünk.És ott...adtak nekünk...
drogot.Mi meg ki akartunk lépni a jó gyerekek
feeling-ből ezért kipróbáltuk.
3 napig tartott.Ránk jött a helyes megoldás
kulcsa,és akkor hagytuk abba a bolond,
elvetemült tinédzserek utánzását.
Én magam sem értem miért kezdtem
el,de azt igen hogy miért hagytam abba.
Az életemért.A családomért.
Michael-ért.A fejlődésért.
A példamutatásért,amire apa mindig
is tanított.
Mert én még 16 évesen sem
vesztettem el a fejem.Csak 17
évesen.Akkor volt a..drogos 3 nap.
Na igen.Erről nem akarok beszélni.
Ott álltam a hideg padlón,és
hallgattam az odalent folyó beszélgetést.
Megérintett a mai nap.És
nem pozitív irányban.
Először a New York Times,
aztán Michael,most meg
apa vs. any vita.
Ebből elegem van.
Megreccsent a fa korlát.
Felszisszentem.
-A francba.-a leggyorsabb tempóban,
de a leghalkabb üzemmódban rohantam
vissza a szobámba.
Hátráltam egy kicsit,majd némán
bevágtam az ajtóm.
Az ágyamba bújtam,és a nagy fáradság
hevében,mély álomba merültem.

Másnap reggel:
Félálomban voltam,mikor SMS-em
jött. Michael-től volt.
Reggel....11 órakor.
Vasárnap. Mindegy ezt írta:

Liana! Szeretlek! A tegnapi
kirohanásom miatt bocsánatot kérek tőled!
Ne haragudj rám...nekem...elborult
az agyam és nem tudtam fékezni.
Tudom,meg se hallgattalak,de...
pasiból vagyok! Nézd...nem erőltetem,
de gondold meg nagyon szépen kérlek!

Michael (az egyetlen aki tényleg szeret,
de nem az utolsó akinek tetszel)

Mindig ezzel köszön el.
Hát...mit is mondjak?!
Ez kedves tőle,de...nem hiszem
hogy amit mondott elfelejtem.
Fájt amit mondott.
Komolyan! Meg sem várta míg befejezem,
hanem megalázott.Kiteregette a szennyest,
és ezzel magát is megalázta.Nem tudtam
mire megy ki ez az egész.
Valóban bocsánatot akar kérni,
vagy pedig, csak az esküvőre akar kilyukadni.
Nem akartam ezzel foglalkozni.
Visszadőltem az ágy melegébe,
de nem tudtam visszaaludni.
A fények olyan világosan áradtak
be az ablakomon,hogy kénytelen voltam
felkelni.
Felöltöztem a legkényelmesebb cuccomba,és
rajzolgatni kezdtem,az asztalomnál.
Hogy mit? Az esküvői ruhámat.
Mindig is 5-ös voltam rajzból.
Ez volt a kedvenc tantárgyam általánosban.
És a gimiben is.
A ruha fehér selyem volt,és
fodrok voltak az alján.A fátyol érzékeny,
finom anyagú,pont mint a filmekben.
Pár csilli-villi is díszítette,
de épp csak annyi,hogy finom
hatást keltsen.
Pánt nélküli volt,és
a felső részén
pár fehér gyöngy is
volt.Így képzeltem el a ruhám.
Egyszerű,de mégis,ha meglátják,
elámulnak a látványtól.
De nem,nem és nem! Ki kell törnöm
az álmodozásból,hisz nem lesz semmiféle
esküvő!!!
Ekkor megjelent Michael.
Megláttam amint a kocsija
leparkol a házunk előtt,s mint egy hurrikán
söpör át a városon,olyan gyorsan tettem el
a rajzom a fiókom legmélyére.
Nem mentem ajtót nyitni.
Az ablakülőkémre ültem,
lábamat felhúzva,s azon pihentettem homlokom.
MÍG meg nem érkezett Michael.
Bekopogott,én pedig ijedt hangon
kikiáltottam hogy "gyere!"
-Szia!-odalépett hozzám,s meg akart
csókolni,de nem engedtem neki.
Hátrébb lépett.
-Mit akarsz?-kérdeztem.
-Megkaptad az SMS-t?
-Én kérdeztem előbb.-nem néztem
a szemébe.Tekintetem a kinti tájra
meredt,alig pislogtam.
-Azért jöttem hogy elsimítsuk a dolgokat.-mondta.
-Miért?
-Mert szeretlek Liana!
-A tegnapi incidens alapján
nem úgy tűnt.
-Hisz megkértem a kezed! És
te nem-et mondtál...-dühösen félbeszakítottam.
Most néztem először a szemébe,mióta megérkezett.
-Nem mondtam hogy nem! Annyit mondtam
hogy fiatal vagyok ehhez még.
Utána ha engedted volna azt mondtam
volna hogy adj egy kis időt.De nem! Neked
ki kellett teregetned a magánéletünket mégis
mit vártál? Hogy 19 évesen igent mondok neked?
Hogy hagyom hogy elszálljanak mellettem az évek?
Te nem érzed magad fiatalnak?-emeltem
fel a hangom.
Michael hallgatott.Tekintetét
lesütötte.
Éreztem a bűntudatát a
kínban.
-De.De igen.Az vagyok.
De miért várjunk ha szeretjük egymást?
Hmm?
-Mert ez nem ilyen egyszerű.
Mond,miért akarod siettetni
ezt a házasságot,hogy nem ér rá várni
úgy 4 évet?-Michael nem nézett rám.
Valami készül.Érzem.
-Kérdeztelek Michael.Azért
mert így akarod felhívni
apám figyelmét?
-Nem dehogy!
-Akkor a pénze kell?
Michael válaszolj!-Michael
egy percig nem szólt,majd
mikor mondani akartam valamit
szakított félbe.
-Mert szeretlek-motyogta.
-Ha szeretsz,akkor tiszteletben tartod
a döntésemet.
-Jó.Jó.Adok időt.
De ne várj tőlem túl sokat.
-Nem tenném.-szóltam utoljára,s
felálltam.
-Ha csak ennyiért jöttél....-kinyitottam
az ajtót,miközben Michael kiment rajta.
Megvártam,míg lesétál,s mivel tudtam
apám nem fogja békén hagyni Michael-t,
míg nem tálal ki a tegnap estéről,én is kimentem.
De csak annyira,
hogy mindent halljak,és hogy védekezésben
álljak.
-Michael!-állította meg apa.
Igazam lett.Lejjebb kúsztam a lépcsőn.
-Igen?-hallottam Michael ijed hangját.
Valószínűleg abban reménykedett,
apám megbocsájt neki a 2 éve
lejátszódott,dolog miatt,és hogy
a szerelem
bűnébe esett velem.A kicsi lányával.
Nos.Apa hangja meredek gondolatot igézett bennem.
-Mi történt tegnap?-mielőtt
Michael válaszolhatott volna apám
őrült kérdésére,lesiettem,és
megcsókoltam Michael-t,mintha semmi
sem történt volna tegnap.
-Összevesztem a barátnőmmel.
Igaz Michael?-néztem rá
feszült,de elhivatott tekintettel,s
jelet adtam neki.
-Ööö igen.Igaz.
-Ah! Jó tudni.Csak ennyit akartam.
Viszlát Michael!-apa elindult a dolgozó szobája
felé,én pedig becsuktam Michael mögött az ajtót.
Észrevette hogy nem akarom hogy apa
megtudja az esküvőt.És valószínűleg
ő sem akart egy lila folttal a szeme
alatt hazamenni.
Alig vártam hogy mindketten
elmenjenek a közelemből,legalább 2
nyugalmas órára.
-A durva beszólás ellenére,elég
elnéző voltál ezzel a Michael-lel.
Igazán megérdemelte volna apád
intő szavát.Vagy öklét.
-Aha.-motyogtam alig hallhatóan.
Visszavonulásra készen elindultam felfelé
a lépcsőn.
Amint felértem az előszobába
meghallottam egy szörnyű zenét.
Valami 70-es
évek dallama volt.Hook szobájából
jött.Elég hangosan szólt,és tanulnom kellett
a jegyzeteimből.Elvégre egyetemista vagyok.
A tanulás elég fontos ha valamire akarom vinni.
Ezért hát bementem Hook szobájába,aki
vadul táncolt a macskájával.
Háttal állt nekem,ezért lehalkítottam.
Hook,ijedségében majdnem elejtette a macskáját.
-Neked nem tanulnod kéne?-kérdezte pimaszul.
-Tőled nem tudok.Egyébként,neked is tanulod kéne.
Tudtommal nem állsz valami jól.Napok óta, a földön hevernek
a jegyzeteid.
-Aha.-sziszegte.
Elnevettem magam.Nem tudtam megállni.
Hook rám nézett,kissé ideges volt.
-Mi van?
-Sem..semmi.Csak ahogy a macskád...meg te!
-Marha vicces!-morogta.
-Az!-a szemem forgattam,majd becsuktam
az ajtót,amin eddig támaszkodtam.
Az emeleti folyosó sötét volt,mert nem szereltek
be annak idején ablakot.Csak a lentről
feláradó fény mutatta az utat,a szobámhoz.
Ahogy besétáltam a küszöbön,minden
egyből más lett.Kellemes,és fényes.
-Akár a jövőd...HA tanulsz és készülsz.-szokta
mondani apa.
Én pedig ilyenkor elmosolyodok.
Ő sokra is vitte.
Az ablakom alatt,az asztalom,
helyezkedett.Azon pedig
az összes jegyzetem,amit
pénteken írtam a suliban.
A hallgatások különösek voltak aznap.
És a tanárok is.Nos...figyelem felkeltőek.
Érdekesek.Párszor(na jó,sokszor) átnéztem
a jegyzeteket,a füzeteimet,és a laptopom.
Miután mindennel végeztem,
felhagytam a tanulással,és írtam egy SMS-t
Michael-nek.
Drága Michael.
Megbocsájtok neked.
Még áll az ajánlatod hogy hozzád
menjek?
Ezzel elküldtem az SMS-t és
gondolkodtam hogy lehetek ekkora hülye hogy
reményt adok valakinek olyan dologra,
ami nem lesz valóság.
Reményt ültetek Michael szívébe,
aztán majd ismét pofára ejtem?
NEM! Nem adom meg magamnak
ezt az örömet.
Rajzolgatni kezdtem.
Megrezzent a mobilom.
Ezek szerint Michael visszaírt.
Köszönöm.Igen,áll az ajánlat!
Miért? Meggondoltad magad?
Michael írása szerint
én meggondoltam magam.
Nos,mindenesetre ez még függőben van.
Talán! Ne éld bele magad,kérlek! Most
megyek.Szia!-ez az üzenet volt az utolsó
amit Michael-nek írhattam.
Több nem telt ki tőlem igaz?
Anya magas hangja kiáltotta a nevem.
-Liana!-mivel nekem szóltak,lesétáltam a lépcsőn.
A jó illat megcsapta az orrom.
Anya híres pitéje fogadott a nappaliban.
-Ezt vidd át az új szomszédoknak,kérlek!-mondta.
-Ugyan! Nekünk sem hoznak sütit.-morogta apa,
fel sem pillantva az újságból.
-De hoztak,mikor ideköltöztünk.-támadta
le anya.
Mivel egy percet sem akartam itt tölteni,
ezért inkább,fogtam magam,kinyitottam
az ajtót,és bevágtam magam mögött.
Lesétáltam a lépcsőn,majd a kiköveztetett
úton,a kapuhoz léptem.Kisétáltam rajta,
és átbaktattam a szomszédhoz.
Becsengettem.A kapu akár a miénk,
a ház nagy és kedves.
A tegnap látott fiú,Alec...vagy...ALEX
nyitott ajtót.Most még csinosabbnak,
erősebbnek,magasabbnak és....szebbnek
látszott.Aranybarna szemébe néztem.
Elmosolyodott.És én is.
-Szia!-köszöntött.
-Szia! Csak...hoztam egy kis sütit.
Ez olyan "üdvözlünk a szomszédban" ajándék.
-Itt mindenki ilyen kedves? Csak mert,
te vagy ma már a 3. szomszéd,aki sütit hoz.-elmosolyodtam.
Átvette a kapu fölött a sütit,és hozzáért a kezemhez.
Elpirultunk,s elhúztam a kezem.
-Átjössz? Csak hogy megismerkedj anyummal.
-Nos...nem akarok zavarni.
-Ugyan! Anya nagyon örülne ha láthatna.
-Oké.Ez esetben pár percre maradhatok.-Alex
beengedett a kapun.
Felsétáltunk a lépcsőjükön,és ajtót
nyitott.Zavarban voltam,mikor bementem.
Alex anyukája irtó rendes volt.
Megkínált a sütiből,és adott egy kis tejes kávét.
Beszélgettem Alex-szel,és az anyukájával.
Minden király volt,mikor rádöbbentem hogy már
vagy fél órája itt vagyok.
Alex még utolsó látnivalóját
megakarta mutatni.A szobáját.
Hasonló nagyságú volt mint az enyém.
Leültem az ágyára.
Hűvös volt.Alex leült mellém,és
még kb.negyed órát beszélgettünk.
Ő is a Columbiára fog átiratkozni.
Csak az egyetem miatt jöttek New York-ba.
A szeme úgy csillogott! El nem tudtam
képzelni miért.
Egyre jobban izgatott,ki is ez a srác.
Miért vonz ennyire a szeme csillogása,
az arcának vonalai,és
a beszédmódja.
Valami azt súgta nem utoljára beszéltem
ezzel a fiúval.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS
Read User's Comments(4)
Bejegyezte: Neesh
Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)

Az idő

Az idő.. túl lassú azoknak, akik várnak,
túl gyors azoknak, akik félnek,
túl hosszú azoknak,
akik gyászolnak és túl rövid azoknak,
akik örvendenek.
De azoknak, akik szeretnek, az idő nem számít..♥