Ködfüggöny alatt

Sziasztok!
Kissé rövid feji lett, de most csak ennyire volt időm.
Clarisse ítéletét még nem tudhatjátok meg, de hamarosan...
:)


Alex szemszöge.:

Micsoda?-kérdeztem magamtól.
Rengeteg dolog kavargott bennem.
Először is.: LIANA JÓL VAN!
Másodszor.: APA LESZEK!
Harmadszor.: PARDON??!!
A megkönnyebbülés, a boldogság járt a fejemben.
Már mindent értek.
-Ez komoly?-néztem az orvosra, s közben vigyorogtam mint a tejbetök.
-Igen, így van!-biccentett.
-És és... lehet tudni már hogy kisfiú vagy kislány?
Sándor felnevetett.
-Oh, az még kicsit odébb van. De minden apróságtól eltérve, még sosem
tapasztaltam ilyesmit. A rosszullétek erősebbek voltak, mintha ember gyermekkel
lenne dolgom. Bár nyilvánvaló, hogy mivel Alex farkas, a gyermek a vérét
örökölte, és benne is megvan a képesség.
-Sosem lehet tudni ki az apa.-poénkodtam.
Az orvos felnevetett, majd vállba veregetve, boldogan csillant fel
szeme.
-Én biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz, kívánom,
a boldogságot, és hogy a kisgyermek egészséges legyen!
-Köszönjük!-hálálkodtam, majd kezet fogtam Mark apjával. Liára néztem.
-Mehetünk?-kérdeztem.
Lia bólintott.
Látszott rajta, megkönnyebbült.
Kisétáltunk a kocsihoz.
Beültünk, majd elindultunk hazafelé.
-Én szörnyen boldog vagyok! Ugye te is?-s szemem sarkából ránéztem.
-Persze!-motyogta.
-Minden tökéletes! Ez a mi kis családunk. Szerinted mi legyen a neve
ha fiú lesz? Hm? Legyen mondjuk... Brody Vagy Tom. Ez szép név. Ha lány lesz,
akkor pedig Briana. Amit szeretnél.-nevettem bőszen.
Lia csak ült és bólogatott, de nem éppen éreztem személyében őszintét.
-Végre meg tudtuk az okát a fájásaidnak! A kis erőske! Bár ami rossz hír, hogy
a fájások valószínűleg folytatódni fognak 9 hónapon át. Még sosem
láttam ilyet! Örökké boldogok leszünk.-s elmosolyodtam.
Liana alig szólalt meg. Ezt furcsálltam.
Mikor hazaértünk, ledobtam magam a kanapéra, és bekapcsoltam a tévét.
Éppen egy vígjáték ment. 
Ekkor Lia leült mellém.
Sóhajtott párat, majd rám pillantott.
Nézése megijesztett.
-Mi a baj?
-Semmi, semmi!-magyarázkodott.
De nekem nem tud hazudni.
Egy percig lestem, mit reagál arra, hogy bámulom, de nem tett semmit.
Ez gyanút keltett bennem, és az okát, csak úgy tudom meg, ha 
kikérdezem.
-Mond csak! A baba miatt van igaz? Nem örülsz neki... -célozgattam.
-De de! Nagyon örülök csak tudod... nem így képzeltem el. Nem akartam
20 évesen gyereket. Én... khm... -de itt megakadt.
Beburkolózott a takaró alá, fejét a térdére hajtotta.
Nyakára tettem a kezem.
Ajkamba haraptam, mert nem tudtam hogy kezdjek bele a mondandómba.
Zavarban voltam, hisz még sosem készültem apának.
-Figyelj, ha nem akarod a babát, akkor... akkor... - de nem tudtam folytatni.
Belegondoltam mi lesz, ha Lia tényleg nem akarja majd a babát,
és az nekem... rohadtul fájna. 
Ezt az egyet biztosan tudtam.
Liana felnézett.
Láttam, amint egy-két könnycseppet letöröl a szemei környékéről.
-Minden oké, nem ezzel van a baj, én... imádom a gyerekeket. Csupán annyi, hogy
erre nem voltam felkészülve, félek a szüléstől. Meg... attól tartok, és ez a legrosszabb,
hogy rossz anya leszek... hogy nem tudom ellátni a kisgyereket. Az borzalmas lenne.
-Csak ennyi a baj? Én azt hittem, hogy már nem szeretsz, meg hogy nem akarsz
gyereket. De figyelj! Egy gyermeknek nem csak anyja van! Kell egy apa is, és az tudtommal én vagyok, szóval... -s megkönnyebbülten sóhajtottam.
Nem törődtem az akadékoskodással, a falkával, sem pedig a félelmetes jövővel.
De Liana igen.
-Hogy mondjam el apunak és anyunak? Apa nem fogja könnyen venni. Ott van
anya. Tuti hogy megszakad a szíve, hogy a kicsi lánya felnőtt, sőt gyereket is vár.
Apa pedig... hát... ez tök olyan mint a filmben amit még régebben néztem meg.-mondta.
A szememet forgattam.
-Ne forgasd a szemeidet, mert ebből már nem hátrálhatunk meg!-szólt
valamivel hangosabban.
-Mindketten benne voltunk Lia! De ha el akarod vetetni a gyereket, hát
tessék! De én azt nem nézem végig!-álltam fel.
Lianára néztem, aki csak ijedten pillantott végig arcomon.
Ha így bele kell gondolnom, akkor én is elszörnyedek, mekkora távot hagytunk
magunk mögött, mikor eljöttünk Amerikából.


Clarisse szemszöge.:


-Készen áll a levél?-kérdeztem nagyon halkan persze, mert az őrök az ajtóm
előtt mindent hallanak, még azt is, ha levegőt veszek.
-Igen!-válaszolt Britannie falfehér arccal.
-Nem lesz semmi gond, csak tedd amit mondok, és sose látszódjon rajtad mi történik
éppen.-nyugtattam.
Szemmel láthatólag nagyon ijedt volt.
Sóhajtottam, majd átadtam a levelet a lány kezébe, és jó erősen megszorítottam.
Még egyszer átgondoltam mit írtam bele, majd előre léptem, rákészülve, hogy most
felfedezem a terepet.
Kinéztem... megpillantottam a két zakós őrt, akik minden mozzanatomat
fegyverrel kezükben figyelték.
A széltől is óvtak, mintha valami csecsemő lennék.
Tudtam hogy ma jönnek a testület tagjai, akik felmérik képességeim, és tesznek
valamit velem... Bár nem tudtam mit, nagyon figyeltem, hogy az időzítés pontos
legyen. Hogy Brian és a többiek pont akkor szabadítsanak ki, amikor Anthony
nyeregben érzi magát, és akkor BUMM! 
-Elnézést!-néztem fel az egyik őrre.
-Parancsoljon!-szólt mély, öblös hangon.
Köhintettem, majd behívtam őket.
Eközben, Britannie kisurrant a szobából.
-A fürdőszobámban nem jó a csap, és majdnem leforráztam magam.-mondtam
merő háborgással a hangomban.
Az egyik férfi megengedte a csapot, s közben állogatta.
-Ez tökéletes! Nem értem mi baja volt vele. Rendesen működik.-nézett rám.
Köhintettem.
-Érdekes! Tudja, Anthony nem örülne, ha bármi bajom lenne.-pattogtam.
A férfi mint valami engedelmes kiskutya, feltárcsázta a szerelőt, majd
kiment.
Egy cél lebegett a szemem előtt. BRIAN!!!!
Közben folytonos pánik.
Ekkor bejött Athony.
-Jó a csap... Panaszra nincs oka.
-Már magázol?-kérdeztem ravasz mosollyal.
Anthony leült a kanapémra, és kacsintott egyet.
-Most minden olyan lesz, mint Napóleon idejében. Úri hölgy vagy, kedvesem.
Kár hogy nem látod be, a jó sorsod. Itt mindened meg lenne.
-Nem hinném!-makacskodtam.
Egyáltalán nem voltam kitűnő hangulatban.
A férfi felállt, és megsimította arcom.
Pókerarcot vágva bámult hosszasan a szemembe.
-Mit akarsz?-kérdeztem.
Düh forrt a szememben, és tűz.
Olyan gyűlölet, amit soha, senki iránt nem éreztem még.
Néma csend volt a válasz.
-Te álnok!-emeltem fel a hangom-Hiába hajt bosszúvágy. A farkasokat hosszú
idők óta nem tudják legyőzni. Túlerőben is lehetsz a seregeddel, akkor sem nyerhetsz!-mondtam.
Anthony felmérgedt.
Láttam, amint madzagon rángatom a türelmét.
Már nagyon dühös volt rám. A hangjában is ez hallatszott.
-Azt csak hiszed! Szenvedni fognak és te végig nézed mindezt! Megértetted?!-parancsolt
rám, és ujjaival megszorította az arcomat.
Én csak tűrtem, nem méltattam válaszra, vagy hogy kimutassam
tekintetemből, mit érzek.
Letéptem magamról a kezét, ő pedig a szemembe nézve szólt az egyik
szolgalánynak.
-Medal! Azonnal készítsd elő az értekezleti ruhám! A legünnepélyesebbet vedd
elő! Amelyben még a levegőt is élvezettel veszem...
A lány megtörten előjött, és csak egy halk igennel jelezte, hogy ,,máris"
Anthony kiment.
Alig egy óra múlva azonban visszajött, és a karomnál fogva felrángatott
az ágyról.
-Eddig kegyesen bántam veled Clarisse! De most! Most már nincs visszaút.
Eljöttek érted. És ha türelmesen végigülöd az értekezletet, bármiféle
ön akció nélkül, talán még engedelmet is adnak.-suttogta vérszomjasan.
Számoltam a perceket az életemből.
Egy terem elé vezettek.
Két őrre bíztak rá, miközben Anthony bement a terembe.
Csendben hallgattam mit beszélnek odabent.
Rémisztő volt.