Üzemeltető: Blogger.
RSS

Vonzerő 5.fejezet-Magány





Egész más volt minden,mint hittem.
Megkönnyebbültem,hogy Michael nem zaklat
többé,de a szívem legmélyén borzasztóan fájt.
És az is,hogy Alex csalódott bennem.
De mivel megfogadtam a tanácsát,és szüneteltetem
a dolgot Michael-lel,talán megbocsájt.
Nem az ő kedvéért tettem.A sajátomért.
-Minden jobb lesz,minden jobb lesz!-győzködtem
magam.-Jobb lesz! Igen! Sokkal!-sóhajtoztam.
De valami,visszafogott.Nem tudtam meggyőzni magam,
amilyen az én formám.Ekkor betoppant Megan,a legjobb
barátnőm.Mostanság elég gyakran látogatnak meg az ismerőseim.
Ez jól esik.Megan mögött észrevettem valakit.
STELLA! Stella nagyon jó barátnőm.
Régen láttam,mert ő nem jár egyetemre.
-Stella!-kiáltottam,s ölelésre nyitottam a karom.
Stella beleugrott,de felszisszentem,mert
az örömugrás kissé fájt.
-Bocs,bocs!-mentegetőzött.
-Semmi gond!-elmosolyodtam.
-Hallottuk mi történt!-állt szánakozóan Megan.
Sóhajtottam egyet,majd a szemébe néztem.
-Semmi bajom oké? Egyszerűen elestem és Alex
haza hozott.
-Oké! Oké! Csak
aggódunk.Figyelj elhoztam a jegyzeteim,
ha kell lemásolhatod!
-Rendben,kösz!-elvettem a füzetet
Megan kezéből,és az asztalomra tettem.
-Figyelj! Mennem kell! Csak beugrottunk!
Ne haragudj!-Stella még egyszer átölelt,és
az ajtóhoz léptek.
Visszaintettek utoljára,majd becsukódott
az ajtó.
Elővettem,az alig pár napja rajzolt
képet,ami az esküvői ruhámat ábrázolta.
Átrajzoltam párszor a vonalait,
szépre kontúrosra.
-Ó te jó ég!-felálltam és az ablakhoz siettem,
hogy intsek Megan-nek és Stella-nak.
De már későn.Elmentek.
Stella nagyon hiányzik a gimi
óta.Ő főiskolára ment.
Elle,a kismadaram odarepült hozzám.
Látva szomorú hangulatom,felreppent
a levegőbe.Pár pillanatig előttem csapkodott
szárnyaival,majd az ablakpárkányra
szállt.
-Mi baj Elle?-kérdeztem
halkan,választ nem várva.
-Jobb lesz nélküle.-halványan
elmosolyodtam,s a telefonomhoz nyúltam.
Feltárcsáztam Alex számát,amit akkor adott meg,mikor
először jártam a házukban.
Csak az üzenetrögzítő volt bekapcsolva.
-Alex! Tudnod kell valamit!
Szakítottam Michael-lel.Nem tudom...folytatom-e
a vele való viszonyom.Egyszerűen most...élvezni
akarom az életet.Szia!-kinyomtam a telefont.
Az ágyamra dobtam,és bekapcsoltam
egy DVD-t,amiben a lánynak választania
kell két fiú közt.Szép film! Egy óra múlva SMS érkezett.
Alex-től.
Drága Liana! Tudom nehéz döntést hoztál,és
sajnálom,hogy erőltettem a dolgokat.
Holnap,mikor hazaérek az egyetemről kérlek
állj a kapunk előtt.Elviszlek valahová.
Nem mondhatsz nemet!

Felhúztam a szemöldököm.
Hová is pontosan? Mindenesetre
azt tettem amit mondott.Másnap délután
a kapu előtt álltam.
Mikor Alex odaért,besegített a kocsijába,
majd gázt adott.
Az eső kopogott a szélvédőhöz érve.
-Hová megyünk?-kérdeztem izgatottan.
-Majd meglátod,nyugi!-Alex nyugodtan válaszolt,és
végig az utat figyelte.Olyan lenyűgöző ez a fiú!
Mindenben a kedvemet akarja.
Elvisz ide-oda és mindig megnevettet.
Vártam hogy odaérjünk.Biztos voltam benne,hogy
jó helyre megyünk,Alex-et ismerve.
Izgatott érzés fogott el,a hasamban.
Valami lángolás.Valami kellemes.
Alex-et bámultam egyfolytában.
-Mi az?-kérdezte,mikor pillantásomat túlzásnak
találta.Gondolataimban elmosolyodtam,és nem
tudtam megállni,még így is mosolyra húzódott
a szám széle.
-Semmi!-válaszoltam,s újra
az utat néztem.
Mikor végre leparkolt,ismét
elfogott a kellemes érzés.
-Hol vagyunk?-kezdtem.
-Gyere!-Alex megfogta a kezem és
vezetni kezdett.
Kíváncsiságomat nem tudtam leplezni.
Felnyögtem.
-Nyugi már!-mosolygott Alex.
Magabiztossága elgyengített.
El nem tudtam képzelni hol vagyunk.
Egy ház felé vezetett.Nem volt túl
nagy,de a kertje hatalmas területű.
A kert hátsó részébe vezetett.
Egy ugyanolyan fa állt ott,mint Alex szüleinek
kertjében.
-Na,hogy tetszik?
-Elképesztő,de...mi ez az egész?
Kié ez a ház?-Alex-re néztem sejtő
tekintettel,de valójában fogalmam
sem volt kié a ház.
-Az enyém!-válaszolta büszkén.
Felhúztam a szemöldököm.
-A tiéd?
-Igen.Meglep mi? Az igazság
az,hogy anyuék vették,a 20.születésnapomra.
Már minden kész van benne.
Gyere! Nézz be szerény hajlékomba!-mosolygott.
Ahogy az ajtón beléptünk,nagyon nagy dizájn
tárult elém.Kanapé,fotel,tv és mindenféle szőrös
szőnyeg.Két szék állt a nappaliban.
Amolyan rendezőszék.Amilyen a filmrendezőknek,
és a színészeknek van.
Az egyikre ezüst színnel volt ráírva Alex neve és a másikra...
nem láttam mert meg volt fordítva.
Alex a székhez futott és megfordította nekem.
Arany színnel volt ráírva az...én nevem.
-Ne csináld! Ez komoly?
-Halálian.Gondoltam jól jön.
A haverjaim,nem sűrűn
fognak fellátogatni hozzám,és már csak ez a két szék
volt.Ha megsértettelek...
-Nem! Ilyet még csak véletlenül se mondj!
Ez fantasztikus! Még soha nem adott nekem
senki! Köszönöm!-s ezzel átöleltem Alex
nyakát.A bizsergés fogott el,melyet eddig
csakis egy fiúnál éreztem.És az Michael.
NEM! Michael a múlt.Nem akarok rá
gondolni egy ilyen fantasztikus fiú társaságában,
mint Alex.
Elengedtem Alex-et,és a székbe ültem.
-Várj,hozom a fényképezőt.-Alex
kifutott a nappaliból s kezében
egy fényképezőgéppel tért vissza.
-Mond csíz!-s máris kész lett a fotó.
Felugrottam olyan óvatosan ahogy csak
tudtam,majd átvettem a fényképezőt.
Ezúttal Alex-ról készült kép.
Majd kettőnkről.
-Gyere! Megyünk tovább.
Még van itt szoba!-ismét megfogta a kezem,
és vezetni kezdett egyenesen a konyha felé.
Egy préselt fából készült konyhabútor
terpeszkedett,a konyha közepén,
pedig egy szép kis kerek asztal
mellette székekkel.
-Gyönyörű!-mondtam.A bútorokhoz
léptem,hogy kezemmel végigsimítsam
anyagát.
-Jössz?-s ezzel tovább mentünk.
Egy kis szoba nyílt a konyha melletti
ajtón belül.
Hatalmas ágy feküdt a közepén,
az asztalon pedig számítógép.
Szőrmés szőnyeggel a padlón.
Pár doboz ácsorgott magányosan a szekrény
mellett.
-Te jó Isten!
-Igen! Valóban.Tetszik?
-Nem kifejezés! Mik azok a holmik?-mutattam
a dobozokra.
-Csak pár cuccom,amit még nem pakoltam
ki.
-Akkor ez azt jelenti ide költözöl?
-Ööö részben.De rendszeresen
hazalátogatok rendben?
-Oké! Én pedig jövök takarítani és
főzni!-nevettem.
-Várj! A java csak most jön!-szólt
Alex izgatottan.
Kisétáltunk a házból.
A kert mindent felül múlt.
A magas fák csodával vártak minket.
Szép színeivel elbűvölt minket.
Az egyik fa ága alacsonyan helyezkedett,
így felmásztunk rá.
Alex és én megint közelebb hajoltunk
egymáshoz.Végül a szánk összeért.
Megcsókolt.Igen.Alex.Akit amióta
megismertem mindig jót akart nekem.
És aki megmentette a kis híján az életem.
Alex hirtelen elfordította a fejét.
Szomorú tekintetre váltott.
-Mi baj?-fogtam arcát a tenyerem közé.
-Nem akartam.
-De én igen!-mosolyogtam.
-Komolyan?-Alex szeme
felcsillant.Bólintottam.
-Tetszel Liana!
Tudom,semmi esélyem,de...-félbeszakítottam.
-De van esélyed!-mosolyogtam őszintén.
A bizsergés már teljesen
elöntött,és nagy örömömre nem is akart
távozni.
Átöleltem Alex-et.
-Mindent köszönök! Mindent Alex!
Te ez alatt a pár nap alatt többet tettél értem
mint Michael 3 év alatt
!-Alex megfogta a derekam,és magához

húzott.
-Szóval van esélyem egy csinibabánál?-nevetgélt
finoman.
-Van!-és ajkunk újra összeért.
-Tudod mit?!-szóltam megint.
-Na mit?
-Szerintem apu és anyu még örülni
is fognak,hogyha veled vagyok.
Mert egyikük sem kedveli túlzottan
Michael-t.
-Ez jó! De már megint Michael a téma.
-Ne haragudj!
-Semmi gond! Gyere,
menjünk vissza a házba.
-Oké!-Alex segített felmenni
a teraszra,majd bementünk a házba.
A nappaliba érve,levettem a cipőm,
nehogy összepiszkoljam Alex vadonatúj világát.
Leültem a kanapéra,Alex pedig hozott
egy kis innivalót.Bekapcsolta a tv-t.
A hír tv-re kapcsolt.
-Balesetet szenvedett egy 20 éves fiú.
Belementek kocsival az ő autójának.-ekkor egy képet mutattak
a helyszínről.
-Te jó ég ez Michael autója!-álltam fel hirtelen.
Kezemet a szám elé tettem.Ekkor
megláttam a tv képernyőjén a mentő autót,
amellett ott álltak Michael szülei,és nézik
amint elviszik a fiúkat.
-Oda kell mennem!-mondtam kétségbeesetten,de Alex
elállta az utamat.
-Mégis mit akarsz tenni?
-Támogatom Michael szüleit.
-Ugyan! Ők támogattak téged?-Alex
szeme megrebbent.
-Nem.De én akkor
is odamegyek! Alex! Kérlek engedj!-Alex egy percig
habozott,majd kiengedett.
-Nem úgy volt hogy elfelejtetted?-kiáltotta
utánam,de én akkorra már bevágtam az ajtót
magam mögött.Lesétáltam a terasz meredek
lépcsőin és kimentem a kapun.
Alex pár perc múlva utánam jött az autójával.
-Mivel akarsz menni?-kérdezte.
-Nem tudom.
-Elviszlek,de ne várd, hogy bemegyek
a kórterembe!-Alex és én beültünk
a kocsiba.A motor felbőgött,s a kocsi
elindult.
-Egy kérdésem van.-szólalt meg Alex az út
felénél.Mereven maga elé nézett.
-És pedig?-kérdeztem.
-Miért? Miért akarsz odamenni?-Alex
rám pillantott,de tudtam,nem sokáig
nézhetek búsan szép szemébe.
-Azért mert...ennyit megérdemel.
És a szülei nagyon kedves emberek.
-Ne mond hogy a szülei miatt mész
el.És miért érdemli meg? Hmm? Téged
bezzeg nem tisztelne meg ha az ő helyébe lennél.
-Honnan tudod?
-Ugyan kérlek!-mondta enyhe gúnnyal.Nem akartam veszekedni
vele ezért mintha meg sem hallottam volna
megjegyzését,hátradőltem az ülésben.
Egész úton csend volt.Alex néha
felmorrant,én pedig gondolataimban elmerülve
gondoltam át az események hosszú sorait.
Mikor végre megérkeztünk,azonnal kiszálltam a kocsiból,
s próbáltam sietni a kórház kapuja felé.
A bejárathoz érve,visszapillantottam a mögöttem
lemaradt Alex-re,aki mérges arcot vágva próbált
beéri.
Az pultnál egy nővér fogadott.
-Jó napot!-köszöntem,majd rá is tértem a tárgyra-Michael Philippe-et
keresem.Melyik kórteremben találom?
-A 3.emeleten találják a 303-as kórteremben.
-Köszönjük!-sietve a lifthez sétáltam,a lábamban
erős,de kevésbé borzalmas fájdalommal.
A lift lassan haladt felfele.Alex végig
másfele nézegetett és mikor a vállára tettem
a kezem,inkább egy lépést előre lépett.
-Alex!-mondtam,de ekkor kinyílt
a lift ajtaja.A folyosón egy halom ember sétálgatott.
Köztük betegek,orvosok vagy egyszerű látogatók.
Kerestem a termeket.
-300...301...302...Bongó!-mondtam a
kórteremhez érve.Beléptem.Michael ott feküdt,
csukott szemekkel,szülei ágya felé görnyedtek.
Mikor megláttak,meglepődötten elkerekítették
a szemüket.Mrs.Philippe odajött hozzám
és átölelt.Vajon tudja hogy vége van Michaellel?
-Ó drágám!-szólt,majd elengedte a nyakam.
Rám mosolygott,de a szeme szinte vörös volt a sírástól.
Kifújta az orrát,megtörölte a szemét,majd
ismét fia ágyához.
-Mi történt? Mindent tudni akarok!-leültem
egy székre Michael ágya mellé.
Az apja kemény szavait hallhattam válaszként.
Rideg tekintete mindig megijesztett.
Karba tett kézzel rezzenéstelen arccal
bámult a fiára.
-Frontális autóbalesetet szenvedett.A másik
sofőr részeg volt.
-É...és lett valami komolyabb sérülése?-dadogtam
remegő hangon.
-Nos...pár karcolás.És lehet hogy lett egy kis
emlékezetkiesése.-a mondatot hallva Mrs.Philippe
ismét könnyezni kezdett.
-Hogy-hogy emlékezet kiesés?
-A fején lévő kis...khm...nagy sérülés valószínűleg
hagyott némi kárt.
-Mégis mekkora az a kár?-a szavak megijesztettek.
-Nos,ezt csak találgatni lehet.Talán...elfelejtett
pár dolgot.Lehet hogy csak a mai napot,
vagy a mostani
hetet,esetleg hónapot,évet.Ezt csak akkor tudják
alaposabban megvizsgálni,ha a fiam felébred.
Az is elképzelhető,hogy semmi baja.
A találgatások alapján ez jutott először
eszünkbe amit a baleset maga mögött hagyott
emlékül.
-E..ez borzasztó.-magamat okoltam mindenért.
Ha nem hagyom cserben és nem szakítok
vele olyan keményen...vagy sehogy sem,akkor nincs
ez az egész.Michael sem vezet olyan vadul,és
nem a düh vezérli.De nem! Nekem így el kellet
bánnom valakivel akit nem engedett el a szívem teljesen.
Ráadásul Alexben is elültettem a reményt,hogy
valaha együtt lehetünk.Miért? Miért lett vége,és kezdődött el
valami,ami számomra vontos,és fontos volt.
Gondolok itt Michael-re,akit nem tudok elengedni,
és Alex-re,akit szeretek,mert kiáll mellettem és mert
ő is szeret.
ALEX!-ugrott be hirtelen.A hátam mögé
néztem,de Alex nem volt az ajtóban.Kinéztem a folyosóra,de
sehol sem volt.Hát ez remek! Tuti hogy nem áll velem
szóba többé.
De most nem tudtam erre gondolni.
Michael mellett a helyem.
Visszaültem a székre,és megfogtam
Michael kezét.Az ajkamba haraptam.
Meg akartam előzni könnyeim
felmutatását.
De túl későn.Kibuggyant.
-Kimegyek egy kávéért.-szólt Mr.Philippe-Gyere
drágám.Igyunk valami olyat,ami ébren tart.-Mr.és Mrs.Philippe
kimentek a folyosóra.Becsukták az ajtót és én
egyedül maradtam Michaellel.
Szipogtam párat,majd Michael fülébe súgtam:
-Ne! Ne mond hogy nem emlékszel kettőnkre.
Ne mond hogy nem emlékszel a 3 csodás évre.
Ne mond hogy nem emlékszel a kirohanásaidra.
Mert ezt nem mondhatod Michael Philippe.
Megértetted?-megszorítottam Michael kezét.
Remegtem a félelemtől,hogy más baja is lehet.
-Ne tedd ezt velem! Kérlek!-elővettem
egy zsebkendőt,megtöröltem az orrom,a szemem.
Vettem egy nagy levegőt,s feltárcsáztam
Alex számát.
-Mi az?-szólt bele a telefonba.
-Hol vagy?-kérdeztem.
-Haza jöttem.Neked döntened
kell Liana!-ekkor hirtelen kinyomtam a telefont.
Miért? Michael megmozdult.És felmorrant.
Azonnal hívtam a szüleit,a nővéreket és az orvost.
Michael pislogott párat,majd ijedten nézett körbe.
-Fiam?-kérdezte Michael anyja.
Az orvos közelebb lépett az ágyhoz,és
Michael-re tette a kezét.
Megvizsgálta,majd kérdezgetni
kezdett tőle.
-Tudod hogy mi a neved?
-Ööö Michael Philippe.
-Nagyon jó! És azt tudod
hogy ők kik?-kezével a szüleire
mutatott.
-Anyám és apám.Ingrid és Adolf Philippe.
-Kitűnő! És azt tudod,hogy ki ez a lány?-most
rám mutatott.Michael csillogó szemmel nézett
rám,majd habozás nélkül rávágta.
-A barátnőm.-Micsoda? A barátnője?
Ezek szerint erre nem emlékszik.
Az orvos rám nézett én pedig bólintottam,
hogy ne rontsam el Michael kedvét.
Mit kellett volna tennem? Mondjak nemet?
Az nem az én stílusom.
-Remek! Nos...ezek szerint mindenre
emlékszik!-mosolygott az orvos.
-Ööö doktor úr!-kezdtem,s félrehívtam-Az igazság
az,hogy én szakítottam tegnap Michaellel.
-Á értem.A legjobb lenne,ha most tényleg úgy tennél
mintha a barátnője lennél.
-De én...-sóhajtottam-Jó...rendben.
Megteszem amit kér.
-Ne félj! Addig lesz így,míg
teljesen vissza nem tér az emlékezete.-Az orvos
visszament Michaelhez.
-Én megyek!-mondtam s a lifthez mentem.
Mikor leért a földszintre,még ittam
egy kávét,s végül kisétáltam
az ajtón.Ahogy hazafelé mentem
átgondoltam mindent.
Mi van ha soha nem tér vissza véglegesen
Michael emlékezete? Á nem! Olyan nem létezik.
Ha nem térnek vissza az emlékei,akkor
kezelésre van szüksége.
15 perc alatt hazaértem.
Besétáltam a kapun,az ajtón és anya karjaiba
borulva zokogni kezdtem.
-Anya! Michael balesetet szenvedett.
-Hallottam hírét.És most hol voltál?
Csak mert Alex kocsija már itt áll
a szomszédban úgy háromnegyed órája.
-Az az igazság hogy ő otthagyott a kórházban.-motyogtam.
Be kell vallanom,igazságtalannak tartottam Alexet.
A féltékenységre semmi oka.
Vagyis most már van.Mert Michael elvesztette
az emlékezetének azt a bizonyos percét,amiben szakítottunk.
Nem akartam vészjósló lenni,de ebben nekem nem igazán
lesz mit megköszönnöm.A jó ég szórakozik velem?
A szobámba támolyogtam,és adtam enni
a madaramnak.A felelősség ezúttal sem nyerte el
a megfelelő önbizalmat.És ez már vagy 1 hete így van.
Kezdett kisütni a nap,a sok esős nap után,de nekem még a közelgő
szivárványtól sem lett jobb kedvem.
Az eszmémben,ahol több megoldhatatlan gondolat
rejtőzik mint valaha,most csak is Michael és Alex cincálta
az idegeimet,apró pici darabokra.
Lehet ez ennél rosszabb?
Stella rám csörgött,nincs-e kedvem elmenni
valahová ma este,de egy "fáradt vagyok a bulikhoz"
dumával le akartam rázni,életem egyik
legfontosabb barátnőjét.
De hiába....Stellának nem lehet hazudni,
hiszen születésünk óta barátnők vagyunk.
-Nézd,Liana! Te is megkönnyebbülnél,
ha elmondanád mi bánt.Ugyan! Jól szórakozunk!-győzködött.
-Nem tudom...
-De én igen! Ha jobban tetszik,csak
mi ketten leszünk.Egy csajos kis parti.
Vagy lelki parti.Ne félj! A szüleim sincsenek
itthon.Senki nem ér rá.Légyszíveeees!-könyörgött.
Mostanában annyi mindenfelé hívtak.
Azt sem tudom mikor voltam itthon,úgy,hogy
senki nem zaklatott,és nem kellett
mennem valahová.
Ez a lelki fröccs,amit Stella ígért,viszont
csábítónak bizonyult.
Ezért igent mondtam.
Este 6 óra fele,pedig elindultam
lassú léptekkel Stella háza felé.
Akkor megpillantottam Alexet.
Pár dobozt pakolt a kocsija csomagtartójába.
-Szia!-köszöntem.Odasétáltam hozzá,átöleltem,
de ő elhárított magától.
-Mit akarsz?
-Jajj ugyan Alex! Miért vagy ilyen? Könyörgöm
neked,hagyd ezt abba jó?
-MIT AKARSZ? Ha jól emlékszem
ez volt a főkérdés.
-Semmit.-motyogtam,és
továbbléptem.
Nem igazán kezdődik jól
az estém.Félúton jártam,
mikor megpillantottam Stellát.
-Szia!-üdvözölt.-Gondoltam eléd sétálok.-meglibbentette
szőke haját,és átkarolt.
Mivel látta lehervasztott arcomat
azonnal rákérdezett.
-Mi baj?
-Nem ér rá a válasz később? Majd...mondjuk
ha ott leszünk?
-De,de persze.-Stella elengedte a vállam.
Egész úton csend volt,leszámítva Stella
idegesítő,mindent tudni akarok sóhajtozását.
Mikor megérkeztünk,Stella ledobta a táskám
a földre,főzött egy forrócsokit,és elővett pár
DVD-t remélve hogy megnyugszom.
Leült az asztalhoz s rögtön belekezdett,
az úton félbehagyott mondatát.
-Elmondod? Mindent tudni akarok.-belekortyoltam a
forrócsokiba,és hagytam hogy a meleg átáramoljon
csontig fagyott testemen.A hipnózis
kiváltása még mindig uralkodott rajtam.
-Szakítottam Michaellel.
-Óó!-sóhajtott.
-Aztán megtetszett valaki.Megcsókolt
egy romantikus pillanatban.
-Óó!
-Kiderült hogy Michael autóbalesetet szenvedett,
elvesztette azt a fontos körülményt hogy vége,
és most hogy visszatérjen a memóriájának ez a szakasza,
úgy kell tennem mintha még mindig szeretném.
-Úristen! És az a fiú...
-Az a fiú nem tudja.És jobb lenne
ha ez így is maradna.Már attól is berágott
rám,hogy bementem Michaelhez a kórházba.
-Ohh! Ez.... durva!-nyögte ki.
-Ennyi? Ez telik ki tőled? A nagy pasiszakértő
Stella Watson annyit bír kinyögni hogy
ez durva? Többet vártam tőled...-felálltam a székből
és a kanapéra ültem.
-Jajj Liana! Ez nem ilyen egyszerű.Ha az a fiú
szeret nem bírja ki nélküled.
-Pedig nagyon úgy tűnik,hogy még csak
nem is hiányzom neki.
-Tudod milyenek a fiúk?! Szeretik csinálni az agyukat.
Mindezt csak azért hogy magukra vonják a lányok
figyelmét.Ezért pont azt javaslom én,mint szerelem szakügyi
professzornő hogy ne vedd észre.
-Mi? Mégis hogyan?
-Könnyen! Ha szeret majd visszavesz a képéből.
-Alex nem olyan,aki csak úgy hagyja magát
szórakozni,ha én nem lépek ő sem fog,ezt elhiheted.
-Ó hogy mondjam ezt el úgy,hogy meg is értsd?!
-Te nevezed magad szerelmi szakügyi professzornak...
Itt a kellő alkalom.Tanácsra van szükségem.-Stella
sóhajtott.
-A pasik nagy része,85 % hogy Alex is, felhúzza
az orrát a féltékenység alapdolgaiban.
-Például ha leendő élete szerelme bemegy
az ex pasijához a kórházba?-mondtam enyhe gúnnyal.
Stella összeszűkült szemmel méregetett,majd a
tv elé szökkent,és nagyokat pislogva rákérdezett.
-Mond csak Liana! Nem csak azért jöttél
össze ezzel az Alex gyerekkel mert támaszra
volt szükséged a Michael elvesztése ügy miatt?-ahogy
ezt Stella kimondta,egyből eszembe jutottak
a percek.Talán ez az igazság? Olyan meggyőzőnek
hangzott,mégis kissé bizonytalannak éreztem a megoldás
eredőjét.Talán....elvégre ahogy vége lett Michaellel,
másnap máris újabb csók következett egy másik
fiúval.
-Nem lehet,hogy csak mint barátot szereted?-kérdezte
Stella.
-Nem is tudom! Olyan gyorsan történt
minden,hogy igazából fel sem tudtam fogni az eseményeket.
-Hmm-gondolkodott Stella.-Az események
nagy része azt bizonyítja,hogy te nem is igazán
szereted Alexet.Mert a lányok 80 százaléka nem
váltogatja napról-napra a pasijai,10 % viszont igen.
A többi 10 viszont csak azért mert támaszra van szüksége,
és szerintem te az utóbbiba tartozol.
-Jajj,de ezzel megbántom Alexet.
-Ó ugyan! Figyelj! A te boldogságod
egyáltalán nem számít?
-De igen de...
-Nincs de! Ha igazán gondban vagy,és
félsz az igazadtól ne akarj mindent egyszerre csinálni.
Ne fuss Alex után,ha nem szereted.
-Persze!-háborogtam.Fel s alá kezdtem járkálni
a szobában.-Én ez vagyok! Hiába! Teleöntöm
valakinek a lelkét az én szeretetemmel,aztán
meg mint valami lapot összegyűrök,és kidobom
a kukába.Egy hülye liba vagyok!
-Liana! Azoknak a lányoknak,akik csak azért válogatják
a pasijukat,mert támaszra van szükségük 9 százaléka
érzi a bűntudatot ilyenkor.De ezen is lehet
változtatni.Kérlek ne tégy olyat ami árt neked.
Hagyjuk ezt a témát,jó? Fürödjünk le,sütök ki pop-cornt,aztán
bekapcsoljuk a kedvenc filmedet.
-Oké.Kezdhetem a fürdést?
-Persze! Adok törülközőt.-Stella bevonult
a fürdőbe,majd az egyik szekrénykéből elővett egy
törülközőt.Elkezdte engedni nekem a vizet,én pedig
kábán várakoztam az ajtóban.
-Így elég forró?-kérdezte Stella.
Belenyúltam a vízbe,majd elégedetten
Stellára mosolyogtam.
-Tökéletes!-mondtam.
-Oké! Akkor megyek! Előkészítem
a párnákat,hálószákokat meg ilyeneket.-Stella
kisétált az ajtón,én pedig vetkőzni kezdtem.
Bemásztam a forró vízbe.Elmerengtem
gondolataim sokaságába,s átéreztem a forró víz
gyengéd marását a bőrömön.
Egy ugyanilyen melegségű könnycsepp folyt
végig az arcomon.
A víz rezzenéstelenül állt a kádban.
Egy negyed órát voltam bent,s mindeközben
próbáltam elfeledni,mindazt ami a mai napot
történt.A szörnyűségek hosszú sorai,azonban nem kívántak
eltávozni eszmémből.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Vonzerő 4.fejezet-Éktelen fájdalom





Nem éreztem mást,csak a hasító,
fájdalmat,ami hurrikánként söpört át az egész
testemen.Először a fejem kezdett sajogni.
Futottam de a vaksötétben nem láttam semmit.
Nem láttam merre megyek,hova visz az út,
mert a városnak ez a része,nem volt
kivilágítva.Megöltem....megöltem....-hajtogatta a fejem,
egyre erősebb,és gyorsabb ütemben.Vonzott
az otthon melege,s mikor erre gondoltam nagyokat
dobbant a szívem.Nem tudtam mi legyen.
Az egész ügy maga alá temetett,mintha
egy árvíz sodort volna el,távol az otthonomtól.
Anya...Apa...még Hook is eszembe jutott,
és egyre jobban erősödött bennem,hogy
meg kéne állnom,megnézni hol is vagyok.
De nem bírtam megállni.
Nem fogott a fék,én pedig rohantam a nagyvilág
ismeretlen területén egyes egyedül.
A sötét szele figyelmeztetett hogy
le kéne állítani magam,de nem ment.
A lábam hozzá szokott a folyamatos futáshoz
míg végül teljesen megfeledkeztem
önmagamról.A szél
az arcomba vágott.Alig kaptam levegőt.
A szívem egyre jobban vert,
azt hittem végem.Futottam,nem törődve
a mellettem,előttem,mögöttem elterülő
vészjósló világgal.Tudomást sem vettem,
semmiről és senkiről.
Ez addig ment így míg végül elértem hogy
a sors állítson meg,és ne egy autó.
Elestem.A lábam kificamodott.
Hallottam,és éreztem a szívem
dobogását.Bevertem a fejem.
A sebhez nyúltam.Vérzett.Méghozzá elég
rendesen.De én nem törődtem vele,
felültem.Most volt időm megnézni
hol is vagyok pontosan.A semmi
közepén.Egy sötét sikátorban.
A lábamat nem tudtam mozgatni,
a sokkos állapot teljesen eltemetett.
Sikoltani akartam de egy hang sem
jött ki a torkomon.Alig bírtam levegőt
venni,és biztosra vettem,hogy megtámadnak.
Elvégre egy 19 éves lány....a sikátorban...
Na mindegy.Szóval ott ültem,és
nem tudtam felállni.Ha mozdítani
próbáltam a lábam csak azt értem
el vele hogy a sírás fojtogatott.
A fájdalom végül az egész testemen áthatolt.
A fejemben,a szívem környékén,
a hasamban és a lábamban is éreztem.
Mindenütt.Hátradőltem.A kő hideg volt,és
fáztam.Most éreztem át igazán,
milyen is annak aki az utcán él.
Remegtem a fájdalomtól.
Kibuggyant egy könnycsepp a
szememből.Nem éreztem
a testem.A fájdalom erősebben
csapott belém mint azt bármikor
gondoltam volna.De az érzésem
az volt hogy nem csak nekem fáj.
Mi van Michael-lel? Mi? Mit tettem vele?
A levegőt nehezen,fulladozva vettem.
Behunytam a szemem,és hagytam hogy
ott helyben pusztuljak el.
Méghozzá azért,mert nem tudtam mozdulni.
És mert megérdemlem.
Anya és apa majd túléli,Hook
még talán örülni is fog,
Megan is megússza élve
a hiányom,Alex...Alex meg
nem olyan régóta ismer,
hogy éjjelenként a síromnál imádkozzon.
És Michael.Michael-lel,pedig lehet
találkozom a túlvilágon.
Perpillanat ez járt a fejemben.
A sokkos állapot hozta ki belőlem.
Lepörgött előttem az egész életem.
Minden.De most minden fájt.
Még az is,hogyha ki akartam nyitni a szemem.
Sőt! Még az is,ha levegőt vettem.
A bordáim közt,erős szúrás hatolt végig,
sajgó lábam zsibbadt a kificamodás miatt.
Magamon éreztem a világ összes fájdalmát.
Ekkor valaki letérdelt mellém.
-Liana! Liana! Ébredj!-szólítgatott
egy ismerős hang.Félig kinyitottam a szemem,
de nem láttam semmit,csak a sötétet
körülöttem.
-Megöltem...megöltem...-suttogtam kábultan.
-Kit? Kit öltél meg?-a valaki,(feltételezhetően
Alex)ölébe akart venni.A táskámat a hasamra
tette,hogy azzal már ne legyen gondja.
Felállt.A fejem ide-oda himbálózott.
Nem segített a dolgon,hogy esni
kezdett az eső.
Ahogy rám csepegett,kicsit
lehűtötte félelemben izzó
testem.Jól esett.
Most már ki tudtam nyitni
a szemem.Megpillantottam Alex-szet,
ahogy cipel az ölében.
-Alex!-mondtam kábán.
Rám nézett aggódó pillantással,
de szemében még ott volt
a zavarodottság.
-Jól vagy?-kérdésére nem
tudtam válaszolni.
Talán azért mert
nem voltam jól.Ezt
jelezve,megráztam a fejem.
-Ááá!-ordítottam,mikor véletlenül,
majdnem leejtett.
Szegény! Miért nem hagyott
ott,a földön fekve?
Ha miattam sérvet kap...
Kiértünk a sötétről.Nem tudom
meddig cipelhetett.
Talán 10 percig,vagy több órán
keresztül,mert az egészből semmire
sem emlékszem.Csak halvány rémképek.
Egyszer csak megcsapott a meleg.
Félig kinyitottam a szemem,és világos
fény sütött a szemembe.
Nem tudtam hol vagyok.
Egészen addig amíg meg nem hallottam anya
hangos sikítását.Félszegen felnéztem.
Hook rémülten pillantott ájult
testem elé.A homály mindent
elborított.Apának is elakadt a
lélegzete.Anya meg hát...
-Mi történt? Mi történt?-kérdezte aggódóan.
Magamon éreztem a könnycseppjeit,
ahogy közelebb hajolt.
-Cssst! Még félig ájult.-mondta Alex.
Otthon...otthon édes otthon.
Felvittek a szobába.Mindenki utánunk
jött.Még Hook is.
Alex az ágyra tett.
Mindenki körém gyűlt,anya pedig elővette
az elsősegélydobozt.
Hallottam ahogy kattan a zár,és anya kipakol belőle.
A ruháim vizesek voltak.
Anya egy kis fertőtlenítővel
bekente a sebet a fejemen,ezután pedig
átkötötte fáslival.
Kezdtem ébredezni.
-M...mi történt?
-Ájultan találtalak. A történetre
én is kíváncsi lennék.-motyogta Alex.
-Köszönöm hogy hazahoztad!-hálálkodott
anya Alex-nek.
-Igen! Én is köszönöm.De mond csak Liana,
hogy kerültél te Michael-ék házából,
az utcára?-kérdezte apa.
Michael.Felakartam ülni,de a testem
még nem állt rá készen.
Meg...megöltem? Létezik?
Átfutott a fejemben az esemény.
Ami Michael-nél történt.
Kiabált,megszorított,én pedig...
a táskámmal a fejéhez ütöttem.
De nem volt az olyan nagy.
Ugye? Nem halhatott meg vagy ilyesmi.
Előjött a lelkiismeretem.
-Valaki...hozna inni?-váltottam témát.
-Hook!-nézett apám Hook-ra.
Nővérem kiment a szobából,s egy
nagy pohár vízzel tért vissza.
Alex megtámasztotta a fejem,így
én eltudtam venni Hook-tól a vizet.
-Kösz!-mondtam,s óvatosan kortyolgatni
kezdtem.
-Lia! Nem válaszoltál!-kezdte
újra apa.
-Hagyd már!-támadta le anya.-Látod hogy
rosszul van! Majd elmondja ha jobban lesz.
-Rendben.-mondta nyugodtan apa,adott
egy puszit a homlokomra,s Hook-kal együtt
távoztak a szobából.
Anya kinyitotta a szekrényem,elővette
a pizsamám,és egy vastag pokrócot.
Apa bekukkantott,és Alex-szet hívta.
Anya addig átöltöztetett,ahogy a kisbabákat
szokás,de nekem annyira fájt
hogy szinte már sírtam.
Anya betakart a pokróccal,
s én azt éreztem csukódik a szemem.
Alex kopogott,s annyit mondott mikor
bejött,hogy "mennék,jó éjt"
-Alex!-mondtam halványan-Kö....szönöm!
-Nincs mit! Jó éjszakát! Holnap meglátogatlak.-
Alex és anya kimentek.Egyedül maradtam
az emlékekkel.Mit tehettem Michael-lel?
Mit? Agyamban lejátszódott az a pillanat
újra és újra.Újra és újra és újra és újra!
Ahogy fejbe vágom Michael-t a táskámmal,
aztán futok majd végül....minden elsötétül.
Minden!
Futok...sötét...futok...sötét.
Alex még itt volt.Anyával beszélgetett
a folyosón.Hallottam.
-Bizonyára,a lányának ez örökre nyomot
hagy a szívében.
Egy ilyen esemény...huh!
-Igen! Mindenesetre mázli hogy
ott voltál! Nagyon szépen köszönjük!
-Oh! Hagyja mert elpirulok! Ezt
már Mr.Rivers is megköszönte.
-Igen? És...és mit mondott még.
-Megkérdezte a történetet.Hogy mi
történt.
-És mit mondtál?
-Semmit.Mert még én sem tudom.
Ha ön megtud valamit,remélem
megosztja velem.Legyen ez a hálaajándék.
-Rendben.-Alex lesétált a lépcsőn.
Hallottam amint kinyitódik az ajtó,majd
becsukódik.
Anya visszalépett a szobámba,s
halk suttogásba kezdett.
-Holnap elmondod mi történt?-kérdezte
egy csepp reménnyel a szemében.
Halványan bólintottam.
-Elmegyek fürdeni.-szóltam,de a
fájdalom még túl erős volt ahhoz hogy
felálljak.
-Nem mész te sehová!-fékezett
le anya-Majd holnap reggel lefürdesz.
Ha lesz rá erőd.
-De anya!
-Nem! Aludj!-anya felállt
és lekapcsolta a villanyt.
-Jó éjt!-mondta,majd lement.
Alig telt el egy perc,és én
mély,álomba merültem.
Másnap reggel,arra ébredtem hogy
a fények erős áramlattal sugároznak
be a szobámba.A fejem
még mindig fájt.
A sebhez nyúltam.Már csak egy rak tapasz
volt a fejemen.
Anya lépett be az ajtómon,egy tálcával a kezében.
-Jó reggelt! Hoztam egy kis teát.
A kedvencedet!
-Kösz!-mondtam fáradtan.
Anya letette a tálcát az ágyam melletti
éjjeliszekrényre.
Leguggolt,s suttogni kezdett.
-Mi volt tegnap? Elmondod?
-El...-nyögtem.Ó Michael! Mit tettem veled?
Kicsit feljebb ültem az ágyban,párat sóhajtoztam
majd belekezdtem a mondanivalómba:
-Tegnap...Michael és én veszekedtünk.
-Azt gondoltam.
-Aztán...el akartam jönni onnan.
De Michael nem akart elengedni.
-Bántott?
-Nem.De én azt hittem arra készül,ezért....
fejbe vágtam a táskámmal.
Valószínűleg elájult,én pedig futni kezdtem míg
végül elestem.Aztán nem emlékszem.
Alex mentett meg.
-Igen! Ő volt.És Michael miatt
kerültél ilyen helyzetbe.
-Nem! Nem miatta.
-Ugyan miért véded Liana?
Menekülni akartál,ezért fejbe vágtad.
Egyértelműen megijedtél.
-De én...-szemem lesütöttem.Tudtam hogy
anyának igaza van.Mégsem akartam
hinni neki.Michael-t védtem.
De tudtam szüleim,és Alex szemében,
ő már menthetetlen.
-Ha már itt tartunk! Csinált veled valamit?
-Nem dehogy!
-Jó.Én a helyedben véget vetnék
ennek.
-Minek?
-Egyre jobban elfajulnak a dolgok Liana!
Nem teheted ezt magaddal.Most kivételesen
szerencséd volt,hogy Alex megmentett.
Nem tudom mit keresett arrafelé,
de megmentett.És ezt nem mindenki
tette volna meg érted!
-Tudom!
-Akkor mire vársz? Ne hagyd hogy
Michael teljesen megváltoztasson.-anya
felállt,majd egy szó nélkül elvonult.
-Anya!-kiáltottam utána.
-Hmm?
-Milyen nap van?
-Hétfő.
-Hétfő?
-Igen.Ne aggódj! Igazoltam neked
pár nap hiányzást míg rendbe jössz.
-Kösz!-anya becsukta az ajtót,s
lesétált a lépcsőn.
Felültem.A fájdalom erőszakos jelet
képviselt a testemben.
Megpróbáltam a lábamra állni.
Először megremegtem,majd szépen
megtartottam magam.
A tálcán levő gyógyszerhez nyúltam.
Fájdalom csillapító volt.
Lenyeltem a teával együtt.
Pár perc után hatott is.
Az ablakhoz sétáltam.
A reggel fénye szép színben világított be.
Mindenki kint takarította a lehullott faleveleket,
és pakolt ki a garázsból.
Egyszer csak hangos csengő szóra lettem figyelmes.
Valaki jött.
Az ajtóra szegeztem tekintetem,s
mikor belépett Alex,hatalmasat dobbant
a szívem.
Legszívesebben a nyakába ugrottam volna,
de a fájdalom jobban szúrt mint valaha.
-Szia!
-Neked nem iskolába lenne a helyed?-kérdeztem
összezavarodva.
-Csak holnaptól.De el is mehetek ha akarod...
-Ne! Ne menj! Én...szeretném megköszönni.
-Nincs mit.Ezt..bárki megtette volna.
-Azt nem hiszem!-motyogtam.
Halk csend támadt.Alex közelebb lépett.
Fölvette a köntösömet a földről,s a hátamra
terítette.
Rám mosolygott,de tudtam mivel folytatódik
a beszélgetésünk.És lám,igazam lett.
-Mi történt? Kérlek áruld el!Könyörgöm.
-Michael és én veszekedtünk.Aztán
megszorított mikor el akartam jönni
onnan.Fejbe vágtam,és elfutottam.
Most már érted?-az arcomon végig
gördült egy kis könnycsepp.
-Sajnálom!
-Nem gond!-Alex közelebb lépett
hozzám,majd átöleltem.
A könnyeim átitatták Alex pólóját.
-Én...én mindent megtettem hogy ne
veszekedjünk,de mégis ez lett a vége.
-Tudom! Én hiszek neked.
Öltözz fel! Sétálunk egy,kicsit
megnyugodsz és én jobb kedvre derítelek.
Oké?
-Öö oké!-A szekrényemhez nyúltam és
elővettem egy melegítőt,és egy pulcsit.
Alex kiment,én pedig azt tettem amit
mondott.Összekészültem,és már nem is
fájt annyira a fejem.
A zsibbadást még éreztem,de nem annyira mint
tegnap.
Lesétáltam,olyan fájdalommentesen ahogy
tudtam és elárultam anyáéknak hová
megyek.A bejárati ajtóban már ott állt
Alex.
-Indulhatunk?-kérdezte izgatottan.
-Persze!
-Ne aggódjanak!-nézett vissza anyáékra
Alex-Nem lesz baja!-mosolygott,
majd megfogta a kezem és vezetni kezdett.
Ki az utcára,majd a házuk elé.
Nem akartam elrontani.
Ezt nem! Ő olyan...kedves hozzám.
Mint még soha senki.
Bevezetett a kapun,de nem a házba,
hanem mögé.
-Hová megyünk?-kérdeztem.
-Csak nyugi.-lassanként
mentünk előre.A pázsiton
sétálva,rájöttem hogy jobban
izgulok,mint bármikor.
Végül megláttam.
Egy csodás fa állt a kertben,alatta egy
hintaággyal.
A fa sokszínű levelei lassanként
hullottak a földre.
-Üljünk le!-Alex segített
leülni,majd ő is ezt tette.
Felpillantottam a fa hosszan gallyazó
ágaira,melyeken még mindig sok
volt a levél.Halványzöld,sárga és
pirosas árnyalatokban pompázott.
-Ez...ez gyönyörű! Szóhoz sem jutok!
-Ugyan! Mondtam hogy jó kedved lesz!-
mosolygott édesen Alex.
-Az lett! Hála neked!
-Jajj ne már!-Alex egyre közelebb hajolt.
Adott egy puszit,én pedig elpirultam.
-Lehet egy kérdésem?-néztem
nagy pillantásokkal.Félve odébb
hajolt,mert nem tudta
mi fog következni
a kérdésből eredően.
Alex bólintott egyet halványan.
-Miért nem hagytál ott?-Alex
nagyot sóhajtott.
Szerintem tudta,hogy ezt kérdezem.
-Miért hagytalak volna?
A szomszédom vagy.És pár
napja már a legjobb barátom is!
-Kösz!
-Ti meg mit csináltok?-kérdezte egy meglepett,
de ismerős hang.Mellesleg ki volt? Michael.
-Te,mit keresel a kertemben?
-Ööö Hook mondta hogy itt vagytok,mert
a szüleid nem árulták el Liana.
És nyitva volt a kapu.
-És azért mert nyitva van a kapu azt hiszed
bejöhetsz? Máshova is bemész csak úgy?-állt
fel Alex.Láttam rajta hogy ideges.
Elvégre Michael még csak nem is csengetett.
-Oké,persze persze! Egyébként
mit csinálsz a csajommal?-vágta Alex
fejéhez.
-Semmit,amihez közöd lenne.
Egyébként is,milyen pasi az,aki
nem engedi el a barátnőjét!-Alex
védeni próbált,de Michael erősen
ragaszkodott a véleményéhez.
Meglökte Alex-szet,amit
ő elég rossz néven vett,és visszalökött.
Felálltam,és próbáltam csitítani
ez eseményeket,de nem hatott.
Olyan volt minden,mint
egy rossz horrorfilmben.
-Elég volt! Michael,tűnj innen!-ordítottam
magamból kikelve.
-Liana!-nézett gyanakvóan Michael-mi történt
a fejeddel?
-Semmi különös-Michael odalépett hozzám,
és átakart ölelni,de nem engedtem.
-Mond el kicsim! Kérlek.-könyörgött
nekem,de tudtam csak az érdekli hogy ezzel
Alex-szet piszkálja.
-Az történt hogy miután elrohantam,
meg sem álltam.Elbotlottam és bevertem.
Ennyi.
-Aha! Oké.
-Elég volt! Menj innen!-Alex elhúzta
tőlem Michael-t,aki idegességében,
lekevert
egyet Alex-nek.Felsikítottam.
Michael-hez rohantam,és adtam
egy gyors,mindent ható pofont.
-Mit csinálsz a fiammal?-kérdezte egy hang.
Alex anyja kiabált a teraszról.
-Feljelentünk te patkány! Szó nélkül bejössz
ide? Hmm?-Alex mamája valószínűleg
látta a Michael vs.Alex verekedés.
-Én..én nem akartam én megyek!-Michael
elfutott.
-Anya,nyugi! Ez csak..-próbált
Alex hatni anyjára,de nem ment neki.
-Nem,nem! Ki volt ez a fiú?
-Liana...pasija.
-Á szóval az ő hibája.-nézett
rám szigorúan.
-Nem anya anya! Kérlek!
Őt hagyd ki ebből! Ez igazán nem miatta
van!
-Jó persze! Most azonnal hívom
a rendőrséget!
-Anya! Hagyj minket
egyedül jó?-Alex reménykedve
nézett,anyjára,aki káromkodott egyet
olaszul,majd bement a házba.
-Ne haragudj az anyámra!-nézett
rám Alex sajnálkozva.
-Ne mentegetőzz! Te ne haragudj rám!
Michael...áhh!
-Semmi gond.Nem a te hibád!-visszaült
mellém,de én felálltam.
Alex-hez hajoltam,hogy közelebbről
megvizsgálhassam a sebet,amit
az én drága jó barátom hagyott nyomatékul.
-Ezt kezelni kell.
-Nem,dehogy!
-De igen Alex!-követelőztem.
Bementünk a házba,és
én elláttam a sebet.Elkértem
Mrs.Tailor sminkkészletét,
és egy kis barna szemfestékkel
átszíneztem a Michael általi
ütést Alex szeme alatt.
Leültünk Alex ágyára,és én éreztem,
ahogy hálával telik meg a szíve.
-Liana!-szólt.
-Igen?
-Olyan...ártatlan vagy ebben az egészben.
Miért hagyod hogy egy ilyen...
-Nézd...Alex! Ez nekem nem olyan mint
neked.Te kívülről látod ezt a dolgot.
De én nyakig a részese vagyok.
Nem olyan könnyű elengednem valakit,
akiben mindig is megbíztam,és szerettem.
-De nem látod,hogy mennyire más lett?
Eddig mindig a jó oldalát mutatta,de látod,
hogy milyen! Szó nélkül ideállít és még
meg is üt! A saját kertemben!
-Ne haragudj! Azt hittem ezen már
túl vagyunk...
-Igen! Túl! De meg kell értened
a lényeget! Ez a fiú...
-Alex! Kérlek! Ez nem a te ügyed...kérlek
én...
-Tudom,persze! Bocs!
-Én...én megyek.Szia!-felálltam,
és egy szó nélkül mentem ki Alex-ék
házából.
Ahogy a házunk elé értem,le kellett törölnöm
a szememen ágaskodó könnycseppet.
Beléptem az ajtón.
-Na mi volt?-kérdezte anya.
-Semmi.Most már Alex is utál.-mivel
tudtam hogy apu már elindult egy megbeszélésre,
és Hook a szobájában zenét hallgat,ezért
bátran mertem beszélni anyu előtt.
-De miért?
-Mert Michael egy szó nélkül
bejött Alex-ék kertjébe,és meg is ütötte.
És mi a legszánalmasabb? Hogy utána
még meg is futamodott.
-Ó Istenem! Liana! Mikor látod
végre be,hogy ez a Michael nem jó
hatással van rád?!
-De anya!
-Liana! Nem értem hogy tudsz valakit
még ezek után is szeretni?-úgy tűnt
anya nagyon dühös.
Szemem az asztalon heverő lépekre
szegeztem.Családi fotók voltak.Rólam
és Hook-ról.
-Mik ezek?
-Apád vette elő.
-Minek?
-Nem tudom.-anya megvonta a vállát.
Sóhajtottam egyet.
Képzelem Alex anyukája miket mondhat
rólam a fiának és a férjének.
Esni kezdett az eső.
A fénylő égbolt szürkére váltott.
A bárányfelhők egyre elfeketedtek,és
az eső egyre jobban kezdett esni.
Már szinte alig lehetett látni az ablakon
lefolyó áradattól.
Michael autója állt meg a ház előtt.
-Már megint!-szisszentem fel.
Muszáj minden egyes nap beállítania
és kifaggatnia? Féltem.Attól hogy megint
idejön és...és...olyat TESZÜNK (ő és én)
amit mindenki csak megbánna.Idáig
fajultak a dolgok a házasságból kiindulva.
-Mi az? Alex?
-Nem...Michael.-anya sóhajtott
egyet és szigorúan az ajtóra nézett.
Alig telt el pár másodperc,és csengettek.
Sóhajtottam.Istenem! Miért kell büntetned?
-Kinyitod?
-Én? Köntösben?-kérdeztem felvont szemöldökkel.
-Úgy értettem akarsz-e vele beszélni.-anya
kérdésre a válaszom egy vállmegvonás volt.
-Jó.De ugye tudod,hogy nem hagyom
hogy egyedül legyetek!-Grace kinyitotta az ajtót,
lesétált a lépcsőn,és beinvitálta a nem szívesen látott
vendéget.
Michael egy virágot tartott a kezében,
de mintha észre sem venném,
nem pillantottam fel az újságból,amit
csak lapozgattam,hogy mutassam,
NEM ÉRDEKEL MICHAEL!
-Szia!-mondta.
Nem köszöntem vissza.
Michael, odalépett hozzám,anya pedig tovább
nézte a tv-t,mindeközben
a szeme sarkából figyelve
a jelenetet.
-Ne haragudj! Én..én...nem tudom
mi történt velem.
-Én igen!-mondtam,még mindig az
újságot bámulva.
-Igen? És...mi?
-Megőrültél.Beteg vagy.
Szerintem fordulj orvoshoz!-anya
kuncogni kezdett.
Michael a szokásos bociszemeivel
mereven figyelt rám.
Leguggolt a fotel mellé,és átnyújtotta
a virágot.
-Ööö kösz! Majd..beleteszem egy vázába.-a
virágot az asztalra tettem,és mintha
nagyon figyelnék az újságra,
bedörzsöltem a kezem,az egyik illatos oldalba.
-Hmm de finom!-mosolyogtam.
Minden szem rám szegeződött.
-Liana! Szeretlek!
-Nem úgy tűnik!-motyogta
anya.
-Kérem,Mrs.Rivers! Élje
át az én helyzetem!
-Ööö! Lássuk csak! Egy alig
20 éves fiú megkéri a barátnője kezét,
majd megvádolja a nem akarom kimondani
mivel.Aztán mikor megakarja vele
beszélni,ismét kifakad,sőt,nem
akarja elengedni! A lány fejbe vágja,majd
futni kezd,és mikor a halálán van megmenti
a szomszédsrác.
-Mi?-szakította félbe Michael anyut.-Téged
ő mentett meg?
-Ha érdeklődtél volna a hogylétem felől,
tudnád!-vágtam a fejéhez,mint tegnap
a táskámat.
-Épp azt akartam,de a szomszéd
kertjében találtalak,egy idegennel,aki
megpuszilta az arcodat.
-Hát,nem egyből azzal kellett
volna kezdened hogy szétvered a fejét!
Örülj ha nem jelentenek fel a szülei!
-Jajj Liana! Kérlek! Ne térjünk el a tárgytól!-
Michael arca szánakozóvá vált.
Még meg is sajnáltam.De NEM!
Ő sem sajnált engem,ezért elhessegettem
a fejemből ezt a gondolatot.
-Michael!-mondtam a szemébe nézve-Jobb
lenne,ha szüneteltetnénk ezt a..dolgot kettők
közt.Nem beszélünk,nem találkozunk és
békén hagyjuk egymást.Rendben?-Michael
szeme elsötétült.Megrázta a fejét,
s halkan mondogatta.
-Ne! Ne! Ne! Kérlek ne!
Könyörgöm Liana,bocsáss meg nekem!-Michael
szemében megjelent egy könnycsepp.
Ujjammal letöröltem,majd rezzenéstelen
arccal bólintottam.
-Menj! Kérlek szépen menj el!-suttogtam.
Michael felállt,s egy szó nélkül
kiment.
Apa és Hook,ekkor lépett
be.
-Mi történt?-kérdezte.
-Semmi!-mondtam halkan.-Szakítottunk.
Erre vártál igaz?-sírva felsétáltam
a szobába.
-Liana! Liana!-kiáltott
utánam,de én meg sem
hallottam.Mentem felfele.
A szobám ablakából,csak az eső
vad játékát lehetett látni,amint
az ablakhoz tapadnak.Újra a fejembe
költözött a fájdalom.
A falhoz dőltem,és lassanként
csúsztam lefele,majd
a földre értem.A hideg kőpadlóra.
Csendes,sírásba kezdtem,mert
éktelenül fájt.Nem csak kívül!
Belül is!

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Az idő

Az idő.. túl lassú azoknak, akik várnak,
túl gyors azoknak, akik félnek,
túl hosszú azoknak,
akik gyászolnak és túl rövid azoknak,
akik örvendenek.
De azoknak, akik szeretnek, az idő nem számít..♥