Egész más volt minden,mint hittem.
Megkönnyebbültem,hogy Michael nem zaklat
többé,de a szívem legmélyén borzasztóan fájt.
És az is,hogy Alex csalódott bennem.
De mivel megfogadtam a tanácsát,és szüneteltetem
a dolgot Michael-lel,talán megbocsájt.
Nem az ő kedvéért tettem.A sajátomért.
-Minden jobb lesz,minden jobb lesz!-győzködtem
magam.-Jobb lesz! Igen! Sokkal!-sóhajtoztam.
De valami,visszafogott.Nem tudtam meggyőzni magam,
amilyen az én formám.Ekkor betoppant Megan,a legjobb
barátnőm.Mostanság elég gyakran látogatnak meg az ismerőseim.
Ez jól esik.Megan mögött észrevettem valakit.
STELLA! Stella nagyon jó barátnőm.
Régen láttam,mert ő nem jár egyetemre.
-Stella!-kiáltottam,s ölelésre nyitottam a karom.
Stella beleugrott,de felszisszentem,mert
az örömugrás kissé fájt.
-Bocs,bocs!-mentegetőzött.
-Semmi gond!-elmosolyodtam.
-Hallottuk mi történt!-állt szánakozóan Megan.
Sóhajtottam egyet,majd a szemébe néztem.
-Semmi bajom oké? Egyszerűen elestem és Alex
haza hozott.
-Oké! Oké! Csak
aggódunk.Figyelj elhoztam a jegyzeteim,
ha kell lemásolhatod!
-Rendben,kösz!-elvettem a füzetet
Megan kezéből,és az asztalomra tettem.
-Figyelj! Mennem kell! Csak beugrottunk!
Ne haragudj!-Stella még egyszer átölelt,és
az ajtóhoz léptek.
Visszaintettek utoljára,majd becsukódott
az ajtó.
Elővettem,az alig pár napja rajzolt
képet,ami az esküvői ruhámat ábrázolta.
Átrajzoltam párszor a vonalait,
szépre kontúrosra.
-Ó te jó ég!-felálltam és az ablakhoz siettem,
hogy intsek Megan-nek és Stella-nak.
De már későn.Elmentek.
Stella nagyon hiányzik a gimi
óta.Ő főiskolára ment.
Elle,a kismadaram odarepült hozzám.
Látva szomorú hangulatom,felreppent
a levegőbe.Pár pillanatig előttem csapkodott
szárnyaival,majd az ablakpárkányra
szállt.
-Mi baj Elle?-kérdeztem
halkan,választ nem várva.
-Jobb lesz nélküle.-halványan
elmosolyodtam,s a telefonomhoz nyúltam.
Feltárcsáztam Alex számát,amit akkor adott meg,mikor
először jártam a házukban.
Csak az üzenetrögzítő volt bekapcsolva.
-Alex! Tudnod kell valamit!
Szakítottam Michael-lel.Nem tudom...folytatom-e
a vele való viszonyom.Egyszerűen most...élvezni
akarom az életet.Szia!-kinyomtam a telefont.
Az ágyamra dobtam,és bekapcsoltam
egy DVD-t,amiben a lánynak választania
kell két fiú közt.Szép film! Egy óra múlva SMS érkezett.
Alex-től.
Drága Liana! Tudom nehéz döntést hoztál,és
sajnálom,hogy erőltettem a dolgokat.
Holnap,mikor hazaérek az egyetemről kérlek
állj a kapunk előtt.Elviszlek valahová.
Nem mondhatsz nemet!
Felhúztam a szemöldököm.
Hová is pontosan? Mindenesetre
azt tettem amit mondott.Másnap délután
a kapu előtt álltam.
Mikor Alex odaért,besegített a kocsijába,
majd gázt adott.
Az eső kopogott a szélvédőhöz érve.
-Hová megyünk?-kérdeztem izgatottan.
-Majd meglátod,nyugi!-Alex nyugodtan válaszolt,és
végig az utat figyelte.Olyan lenyűgöző ez a fiú!
Mindenben a kedvemet akarja.
Elvisz ide-oda és mindig megnevettet.
Vártam hogy odaérjünk.Biztos voltam benne,hogy
jó helyre megyünk,Alex-et ismerve.
Izgatott érzés fogott el,a hasamban.
Valami lángolás.Valami kellemes.
Alex-et bámultam egyfolytában.
-Mi az?-kérdezte,mikor pillantásomat túlzásnak
találta.Gondolataimban elmosolyodtam,és nem
tudtam megállni,még így is mosolyra húzódott
a szám széle.
-Semmi!-válaszoltam,s újra
az utat néztem.
Mikor végre leparkolt,ismét
elfogott a kellemes érzés.
-Hol vagyunk?-kezdtem.
-Gyere!-Alex megfogta a kezem és
vezetni kezdett.
Kíváncsiságomat nem tudtam leplezni.
Felnyögtem.
-Nyugi már!-mosolygott Alex.
Magabiztossága elgyengített.
El nem tudtam képzelni hol vagyunk.
Egy ház felé vezetett.Nem volt túl
nagy,de a kertje hatalmas területű.
A kert hátsó részébe vezetett.
Egy ugyanolyan fa állt ott,mint Alex szüleinek
kertjében.
-Na,hogy tetszik?
-Elképesztő,de...mi ez az egész?
Kié ez a ház?-Alex-re néztem sejtő
tekintettel,de valójában fogalmam
sem volt kié a ház.
-Az enyém!-válaszolta büszkén.
Felhúztam a szemöldököm.
-A tiéd?
-Igen.Meglep mi? Az igazság
az,hogy anyuék vették,a 20.születésnapomra.
Már minden kész van benne.
Gyere! Nézz be szerény hajlékomba!-mosolygott.
Ahogy az ajtón beléptünk,nagyon nagy dizájn
tárult elém.Kanapé,fotel,tv és mindenféle szőrös
szőnyeg.Két szék állt a nappaliban.
Amolyan rendezőszék.Amilyen a filmrendezőknek,
és a színészeknek van.
Az egyikre ezüst színnel volt ráírva Alex neve és a másikra...
nem láttam mert meg volt fordítva.
Alex a székhez futott és megfordította nekem.
Arany színnel volt ráírva az...én nevem.
-Ne csináld! Ez komoly?
-Halálian.Gondoltam jól jön.
A haverjaim,nem sűrűn
fognak fellátogatni hozzám,és már csak ez a két szék
volt.Ha megsértettelek...
-Nem! Ilyet még csak véletlenül se mondj!
Ez fantasztikus! Még soha nem adott nekem
senki! Köszönöm!-s ezzel átöleltem Alex
nyakát.A bizsergés fogott el,melyet eddig
csakis egy fiúnál éreztem.És az Michael.
NEM! Michael a múlt.Nem akarok rá
gondolni egy ilyen fantasztikus fiú társaságában,
mint Alex.
Elengedtem Alex-et,és a székbe ültem.
-Várj,hozom a fényképezőt.-Alex
kifutott a nappaliból s kezében
egy fényképezőgéppel tért vissza.
-Mond csíz!-s máris kész lett a fotó.
Felugrottam olyan óvatosan ahogy csak
tudtam,majd átvettem a fényképezőt.
Ezúttal Alex-ról készült kép.
Majd kettőnkről.
-Gyere! Megyünk tovább.
Még van itt szoba!-ismét megfogta a kezem,
és vezetni kezdett egyenesen a konyha felé.
Egy préselt fából készült konyhabútor
terpeszkedett,a konyha közepén,
pedig egy szép kis kerek asztal
mellette székekkel.
-Gyönyörű!-mondtam.A bútorokhoz
léptem,hogy kezemmel végigsimítsam
anyagát.
-Jössz?-s ezzel tovább mentünk.
Egy kis szoba nyílt a konyha melletti
ajtón belül.
Hatalmas ágy feküdt a közepén,
az asztalon pedig számítógép.
Szőrmés szőnyeggel a padlón.
Pár doboz ácsorgott magányosan a szekrény
mellett.
-Te jó Isten!
-Igen! Valóban.Tetszik?
-Nem kifejezés! Mik azok a holmik?-mutattam
a dobozokra.
-Csak pár cuccom,amit még nem pakoltam
ki.
-Akkor ez azt jelenti ide költözöl?
-Ööö részben.De rendszeresen
hazalátogatok rendben?
-Oké! Én pedig jövök takarítani és
főzni!-nevettem.
-Várj! A java csak most jön!-szólt
Alex izgatottan.
Kisétáltunk a házból.
A kert mindent felül múlt.
A magas fák csodával vártak minket.
Szép színeivel elbűvölt minket.
Az egyik fa ága alacsonyan helyezkedett,
így felmásztunk rá.
Alex és én megint közelebb hajoltunk
egymáshoz.Végül a szánk összeért.
Megcsókolt.Igen.Alex.Akit amióta
megismertem mindig jót akart nekem.
És aki megmentette a kis híján az életem.
Alex hirtelen elfordította a fejét.
Szomorú tekintetre váltott.
-Mi baj?-fogtam arcát a tenyerem közé.
-Nem akartam.
-De én igen!-mosolyogtam.
-Komolyan?-Alex szeme
felcsillant.Bólintottam.
-Tetszel Liana!
Tudom,semmi esélyem,de...-félbeszakítottam.
-De van esélyed!-mosolyogtam őszintén.
A bizsergés már teljesen
elöntött,és nagy örömömre nem is akart
távozni.
Átöleltem Alex-et.
-Mindent köszönök! Mindent Alex!
Te ez alatt a pár nap alatt többet tettél értem
mint Michael 3 év alatt!-Alex megfogta a derekam,és magához
húzott.
-Szóval van esélyem egy csinibabánál?-nevetgélt
finoman.
-Van!-és ajkunk újra összeért.
-Tudod mit?!-szóltam megint.
-Na mit?
-Szerintem apu és anyu még örülni
is fognak,hogyha veled vagyok.
Mert egyikük sem kedveli túlzottan
Michael-t.
-Ez jó! De már megint Michael a téma.
-Ne haragudj!
-Semmi gond! Gyere,
menjünk vissza a házba.
-Oké!-Alex segített felmenni
a teraszra,majd bementünk a házba.
A nappaliba érve,levettem a cipőm,
nehogy összepiszkoljam Alex vadonatúj világát.
Leültem a kanapéra,Alex pedig hozott
egy kis innivalót.Bekapcsolta a tv-t.
A hír tv-re kapcsolt.
-Balesetet szenvedett egy 20 éves fiú.
Belementek kocsival az ő autójának.-ekkor egy képet mutattak
a helyszínről.
-Te jó ég ez Michael autója!-álltam fel hirtelen.
Kezemet a szám elé tettem.Ekkor
megláttam a tv képernyőjén a mentő autót,
amellett ott álltak Michael szülei,és nézik
amint elviszik a fiúkat.
-Oda kell mennem!-mondtam kétségbeesetten,de Alex
elállta az utamat.
-Mégis mit akarsz tenni?
-Támogatom Michael szüleit.
-Ugyan! Ők támogattak téged?-Alex
szeme megrebbent.
-Nem.De én akkor
is odamegyek! Alex! Kérlek engedj!-Alex egy percig
habozott,majd kiengedett.
-Nem úgy volt hogy elfelejtetted?-kiáltotta
utánam,de én akkorra már bevágtam az ajtót
magam mögött.Lesétáltam a terasz meredek
lépcsőin és kimentem a kapun.
Alex pár perc múlva utánam jött az autójával.
-Mivel akarsz menni?-kérdezte.
-Nem tudom.
-Elviszlek,de ne várd, hogy bemegyek
a kórterembe!-Alex és én beültünk
a kocsiba.A motor felbőgött,s a kocsi
elindult.
-Egy kérdésem van.-szólalt meg Alex az út
felénél.Mereven maga elé nézett.
-És pedig?-kérdeztem.
-Miért? Miért akarsz odamenni?-Alex
rám pillantott,de tudtam,nem sokáig
nézhetek búsan szép szemébe.
-Azért mert...ennyit megérdemel.
És a szülei nagyon kedves emberek.
-Ne mond hogy a szülei miatt mész
el.És miért érdemli meg? Hmm? Téged
bezzeg nem tisztelne meg ha az ő helyébe lennél.
-Honnan tudod?
-Ugyan kérlek!-mondta enyhe gúnnyal.Nem akartam veszekedni
vele ezért mintha meg sem hallottam volna
megjegyzését,hátradőltem az ülésben.
Egész úton csend volt.Alex néha
felmorrant,én pedig gondolataimban elmerülve
gondoltam át az események hosszú sorait.
Mikor végre megérkeztünk,azonnal kiszálltam a kocsiból,
s próbáltam sietni a kórház kapuja felé.
A bejárathoz érve,visszapillantottam a mögöttem
lemaradt Alex-re,aki mérges arcot vágva próbált
beéri.
Az pultnál egy nővér fogadott.
-Jó napot!-köszöntem,majd rá is tértem a tárgyra-Michael Philippe-et
keresem.Melyik kórteremben találom?
-A 3.emeleten találják a 303-as kórteremben.
-Köszönjük!-sietve a lifthez sétáltam,a lábamban
erős,de kevésbé borzalmas fájdalommal.
A lift lassan haladt felfele.Alex végig
másfele nézegetett és mikor a vállára tettem
a kezem,inkább egy lépést előre lépett.
-Alex!-mondtam,de ekkor kinyílt
a lift ajtaja.A folyosón egy halom ember sétálgatott.
Köztük betegek,orvosok vagy egyszerű látogatók.
Kerestem a termeket.
-300...301...302...Bongó!-mondtam a
kórteremhez érve.Beléptem.Michael ott feküdt,
csukott szemekkel,szülei ágya felé görnyedtek.
Mikor megláttak,meglepődötten elkerekítették
a szemüket.Mrs.Philippe odajött hozzám
és átölelt.Vajon tudja hogy vége van Michaellel?
-Ó drágám!-szólt,majd elengedte a nyakam.
Rám mosolygott,de a szeme szinte vörös volt a sírástól.
Kifújta az orrát,megtörölte a szemét,majd
ismét fia ágyához.
-Mi történt? Mindent tudni akarok!-leültem
egy székre Michael ágya mellé.
Az apja kemény szavait hallhattam válaszként.
Rideg tekintete mindig megijesztett.
Karba tett kézzel rezzenéstelen arccal
bámult a fiára.
-Frontális autóbalesetet szenvedett.A másik
sofőr részeg volt.
-É...és lett valami komolyabb sérülése?-dadogtam
remegő hangon.
-Nos...pár karcolás.És lehet hogy lett egy kis
emlékezetkiesése.-a mondatot hallva Mrs.Philippe
ismét könnyezni kezdett.
-Hogy-hogy emlékezet kiesés?
-A fején lévő kis...khm...nagy sérülés valószínűleg
hagyott némi kárt.
-Mégis mekkora az a kár?-a szavak megijesztettek.
-Nos,ezt csak találgatni lehet.Talán...elfelejtett
pár dolgot.Lehet hogy csak a mai napot,
vagy a mostani
hetet,esetleg hónapot,évet.Ezt csak akkor tudják
alaposabban megvizsgálni,ha a fiam felébred.
Az is elképzelhető,hogy semmi baja.
A találgatások alapján ez jutott először
eszünkbe amit a baleset maga mögött hagyott
emlékül.
-E..ez borzasztó.-magamat okoltam mindenért.
Ha nem hagyom cserben és nem szakítok
vele olyan keményen...vagy sehogy sem,akkor nincs
ez az egész.Michael sem vezet olyan vadul,és
nem a düh vezérli.De nem! Nekem így el kellet
bánnom valakivel akit nem engedett el a szívem teljesen.
Ráadásul Alexben is elültettem a reményt,hogy
valaha együtt lehetünk.Miért? Miért lett vége,és kezdődött el
valami,ami számomra vontos,és fontos volt.
Gondolok itt Michael-re,akit nem tudok elengedni,
és Alex-re,akit szeretek,mert kiáll mellettem és mert
ő is szeret.
ALEX!-ugrott be hirtelen.A hátam mögé
néztem,de Alex nem volt az ajtóban.Kinéztem a folyosóra,de
sehol sem volt.Hát ez remek! Tuti hogy nem áll velem
szóba többé.
De most nem tudtam erre gondolni.
Michael mellett a helyem.
Visszaültem a székre,és megfogtam
Michael kezét.Az ajkamba haraptam.
Meg akartam előzni könnyeim
felmutatását.
De túl későn.Kibuggyant.
-Kimegyek egy kávéért.-szólt Mr.Philippe-Gyere
drágám.Igyunk valami olyat,ami ébren tart.-Mr.és Mrs.Philippe
kimentek a folyosóra.Becsukták az ajtót és én
egyedül maradtam Michaellel.
Szipogtam párat,majd Michael fülébe súgtam:
-Ne! Ne mond hogy nem emlékszel kettőnkre.
Ne mond hogy nem emlékszel a 3 csodás évre.
Ne mond hogy nem emlékszel a kirohanásaidra.
Mert ezt nem mondhatod Michael Philippe.
Megértetted?-megszorítottam Michael kezét.
Remegtem a félelemtől,hogy más baja is lehet.
-Ne tedd ezt velem! Kérlek!-elővettem
egy zsebkendőt,megtöröltem az orrom,a szemem.
Vettem egy nagy levegőt,s feltárcsáztam
Alex számát.
-Mi az?-szólt bele a telefonba.
-Hol vagy?-kérdeztem.
-Haza jöttem.Neked döntened
kell Liana!-ekkor hirtelen kinyomtam a telefont.
Miért? Michael megmozdult.És felmorrant.
Azonnal hívtam a szüleit,a nővéreket és az orvost.
Michael pislogott párat,majd ijedten nézett körbe.
-Fiam?-kérdezte Michael anyja.
Az orvos közelebb lépett az ágyhoz,és
Michael-re tette a kezét.
Megvizsgálta,majd kérdezgetni
kezdett tőle.
-Tudod hogy mi a neved?
-Ööö Michael Philippe.
-Nagyon jó! És azt tudod
hogy ők kik?-kezével a szüleire
mutatott.
-Anyám és apám.Ingrid és Adolf Philippe.
-Kitűnő! És azt tudod,hogy ki ez a lány?-most
rám mutatott.Michael csillogó szemmel nézett
rám,majd habozás nélkül rávágta.
-A barátnőm.-Micsoda? A barátnője?
Ezek szerint erre nem emlékszik.
Az orvos rám nézett én pedig bólintottam,
hogy ne rontsam el Michael kedvét.
Mit kellett volna tennem? Mondjak nemet?
Az nem az én stílusom.
-Remek! Nos...ezek szerint mindenre
emlékszik!-mosolygott az orvos.
-Ööö doktor úr!-kezdtem,s félrehívtam-Az igazság
az,hogy én szakítottam tegnap Michaellel.
-Á értem.A legjobb lenne,ha most tényleg úgy tennél
mintha a barátnője lennél.
-De én...-sóhajtottam-Jó...rendben.
Megteszem amit kér.
-Ne félj! Addig lesz így,míg
teljesen vissza nem tér az emlékezete.-Az orvos
visszament Michaelhez.
-Én megyek!-mondtam s a lifthez mentem.
Mikor leért a földszintre,még ittam
egy kávét,s végül kisétáltam
az ajtón.Ahogy hazafelé mentem
átgondoltam mindent.
Mi van ha soha nem tér vissza véglegesen
Michael emlékezete? Á nem! Olyan nem létezik.
Ha nem térnek vissza az emlékei,akkor
kezelésre van szüksége.
15 perc alatt hazaértem.
Besétáltam a kapun,az ajtón és anya karjaiba
borulva zokogni kezdtem.
-Anya! Michael balesetet szenvedett.
-Hallottam hírét.És most hol voltál?
Csak mert Alex kocsija már itt áll
a szomszédban úgy háromnegyed órája.
-Az az igazság hogy ő otthagyott a kórházban.-motyogtam.
Be kell vallanom,igazságtalannak tartottam Alexet.
A féltékenységre semmi oka.
Vagyis most már van.Mert Michael elvesztette
az emlékezetének azt a bizonyos percét,amiben szakítottunk.
Nem akartam vészjósló lenni,de ebben nekem nem igazán
lesz mit megköszönnöm.A jó ég szórakozik velem?
A szobámba támolyogtam,és adtam enni
a madaramnak.A felelősség ezúttal sem nyerte el
a megfelelő önbizalmat.És ez már vagy 1 hete így van.
Kezdett kisütni a nap,a sok esős nap után,de nekem még a közelgő
szivárványtól sem lett jobb kedvem.
Az eszmémben,ahol több megoldhatatlan gondolat
rejtőzik mint valaha,most csak is Michael és Alex cincálta
az idegeimet,apró pici darabokra.
Lehet ez ennél rosszabb?
Stella rám csörgött,nincs-e kedvem elmenni
valahová ma este,de egy "fáradt vagyok a bulikhoz"
dumával le akartam rázni,életem egyik
legfontosabb barátnőjét.
De hiába....Stellának nem lehet hazudni,
hiszen születésünk óta barátnők vagyunk.
-Nézd,Liana! Te is megkönnyebbülnél,
ha elmondanád mi bánt.Ugyan! Jól szórakozunk!-győzködött.
-Nem tudom...
-De én igen! Ha jobban tetszik,csak
mi ketten leszünk.Egy csajos kis parti.
Vagy lelki parti.Ne félj! A szüleim sincsenek
itthon.Senki nem ér rá.Légyszíveeees!-könyörgött.
Mostanában annyi mindenfelé hívtak.
Azt sem tudom mikor voltam itthon,úgy,hogy
senki nem zaklatott,és nem kellett
mennem valahová.
Ez a lelki fröccs,amit Stella ígért,viszont
csábítónak bizonyult.
Ezért igent mondtam.
Este 6 óra fele,pedig elindultam
lassú léptekkel Stella háza felé.
Akkor megpillantottam Alexet.
Pár dobozt pakolt a kocsija csomagtartójába.
-Szia!-köszöntem.Odasétáltam hozzá,átöleltem,
de ő elhárított magától.
-Mit akarsz?
-Jajj ugyan Alex! Miért vagy ilyen? Könyörgöm
neked,hagyd ezt abba jó?
-MIT AKARSZ? Ha jól emlékszem
ez volt a főkérdés.
-Semmit.-motyogtam,és
továbbléptem.
Nem igazán kezdődik jól
az estém.Félúton jártam,
mikor megpillantottam Stellát.
-Szia!-üdvözölt.-Gondoltam eléd sétálok.-meglibbentette
szőke haját,és átkarolt.
Mivel látta lehervasztott arcomat
azonnal rákérdezett.
-Mi baj?
-Nem ér rá a válasz később? Majd...mondjuk
ha ott leszünk?
-De,de persze.-Stella elengedte a vállam.
Egész úton csend volt,leszámítva Stella
idegesítő,mindent tudni akarok sóhajtozását.
Mikor megérkeztünk,Stella ledobta a táskám
a földre,főzött egy forrócsokit,és elővett pár
DVD-t remélve hogy megnyugszom.
Leült az asztalhoz s rögtön belekezdett,
az úton félbehagyott mondatát.
-Elmondod? Mindent tudni akarok.-belekortyoltam a
forrócsokiba,és hagytam hogy a meleg átáramoljon
csontig fagyott testemen.A hipnózis
kiváltása még mindig uralkodott rajtam.
-Szakítottam Michaellel.
-Óó!-sóhajtott.
-Aztán megtetszett valaki.Megcsókolt
egy romantikus pillanatban.
-Óó!
-Kiderült hogy Michael autóbalesetet szenvedett,
elvesztette azt a fontos körülményt hogy vége,
és most hogy visszatérjen a memóriájának ez a szakasza,
úgy kell tennem mintha még mindig szeretném.
-Úristen! És az a fiú...
-Az a fiú nem tudja.És jobb lenne
ha ez így is maradna.Már attól is berágott
rám,hogy bementem Michaelhez a kórházba.
-Ohh! Ez.... durva!-nyögte ki.
-Ennyi? Ez telik ki tőled? A nagy pasiszakértő
Stella Watson annyit bír kinyögni hogy
ez durva? Többet vártam tőled...-felálltam a székből
és a kanapéra ültem.
-Jajj Liana! Ez nem ilyen egyszerű.Ha az a fiú
szeret nem bírja ki nélküled.
-Pedig nagyon úgy tűnik,hogy még csak
nem is hiányzom neki.
-Tudod milyenek a fiúk?! Szeretik csinálni az agyukat.
Mindezt csak azért hogy magukra vonják a lányok
figyelmét.Ezért pont azt javaslom én,mint szerelem szakügyi
professzornő hogy ne vedd észre.
-Mi? Mégis hogyan?
-Könnyen! Ha szeret majd visszavesz a képéből.
-Alex nem olyan,aki csak úgy hagyja magát
szórakozni,ha én nem lépek ő sem fog,ezt elhiheted.
-Ó hogy mondjam ezt el úgy,hogy meg is értsd?!
-Te nevezed magad szerelmi szakügyi professzornak...
Itt a kellő alkalom.Tanácsra van szükségem.-Stella
sóhajtott.
-A pasik nagy része,85 % hogy Alex is, felhúzza
az orrát a féltékenység alapdolgaiban.
-Például ha leendő élete szerelme bemegy
az ex pasijához a kórházba?-mondtam enyhe gúnnyal.
Stella összeszűkült szemmel méregetett,majd a
tv elé szökkent,és nagyokat pislogva rákérdezett.
-Mond csak Liana! Nem csak azért jöttél
össze ezzel az Alex gyerekkel mert támaszra
volt szükséged a Michael elvesztése ügy miatt?-ahogy
ezt Stella kimondta,egyből eszembe jutottak
a percek.Talán ez az igazság? Olyan meggyőzőnek
hangzott,mégis kissé bizonytalannak éreztem a megoldás
eredőjét.Talán....elvégre ahogy vége lett Michaellel,
másnap máris újabb csók következett egy másik
fiúval.
-Nem lehet,hogy csak mint barátot szereted?-kérdezte
Stella.
-Nem is tudom! Olyan gyorsan történt
minden,hogy igazából fel sem tudtam fogni az eseményeket.
-Hmm-gondolkodott Stella.-Az események
nagy része azt bizonyítja,hogy te nem is igazán
szereted Alexet.Mert a lányok 80 százaléka nem
váltogatja napról-napra a pasijai,10 % viszont igen.
A többi 10 viszont csak azért mert támaszra van szüksége,
és szerintem te az utóbbiba tartozol.
-Jajj,de ezzel megbántom Alexet.
-Ó ugyan! Figyelj! A te boldogságod
egyáltalán nem számít?
-De igen de...
-Nincs de! Ha igazán gondban vagy,és
félsz az igazadtól ne akarj mindent egyszerre csinálni.
Ne fuss Alex után,ha nem szereted.
-Persze!-háborogtam.Fel s alá kezdtem járkálni
a szobában.-Én ez vagyok! Hiába! Teleöntöm
valakinek a lelkét az én szeretetemmel,aztán
meg mint valami lapot összegyűrök,és kidobom
a kukába.Egy hülye liba vagyok!
-Liana! Azoknak a lányoknak,akik csak azért válogatják
a pasijukat,mert támaszra van szükségük 9 százaléka
érzi a bűntudatot ilyenkor.De ezen is lehet
változtatni.Kérlek ne tégy olyat ami árt neked.
Hagyjuk ezt a témát,jó? Fürödjünk le,sütök ki pop-cornt,aztán
bekapcsoljuk a kedvenc filmedet.
-Oké.Kezdhetem a fürdést?
-Persze! Adok törülközőt.-Stella bevonult
a fürdőbe,majd az egyik szekrénykéből elővett egy
törülközőt.Elkezdte engedni nekem a vizet,én pedig
kábán várakoztam az ajtóban.
-Így elég forró?-kérdezte Stella.
Belenyúltam a vízbe,majd elégedetten
Stellára mosolyogtam.
-Tökéletes!-mondtam.
-Oké! Akkor megyek! Előkészítem
a párnákat,hálószákokat meg ilyeneket.-Stella
kisétált az ajtón,én pedig vetkőzni kezdtem.
Bemásztam a forró vízbe.Elmerengtem
gondolataim sokaságába,s átéreztem a forró víz
gyengéd marását a bőrömön.
Egy ugyanilyen melegségű könnycsepp folyt
végig az arcomon.
A víz rezzenéstelenül állt a kádban.
Egy negyed órát voltam bent,s mindeközben
próbáltam elfeledni,mindazt ami a mai napot
történt.A szörnyűségek hosszú sorai,azonban nem kívántak
eltávozni eszmémből.
2 megjegyzés:
Szia!
Alex már megint édes volt, mint mindig. Az a romantikus kirándulás a házába csodás ötlet volt, csak egy dolgot rontott el. Miért kellett bekapcsolnia azt a ki***ott tv-t? A féltékenykedésben teljesen neki van igaza, mert aki ilyen édes annak csak igaza lehet. Abbahagytam:)
Michael ha meg már balesetet szenvedett akár ott is maradhatott volna. Na jó ezt visszaszívtam.
Az emlékezetkieséshez annyit fűznék hozzá, hogy az agy nagyon bonyolult, és a tudomány mai állása szerint még nem ismerik igazán(ezért van ébren a páciens agyműtét közben), ezért az orvosok nem tudhatják előre, hogy milyen következményei vannak egy fejsérülésnek. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy Michael amnéziája csak abban a pillanatban derül ki mikor felébred. Egészen addig nem tudják, hogy az agyának melyik része sérülhetett, és ez milyen következményekkel jár (beszédkészség elvesztése, amnézia...stb.). Bocsi ezért a hosszú kifejtőért, nem kritizálni akarlak, és ilyeneket nem is nagyon kéne tudnod, csak gondoltam egy kicsit tájékozottabbá teszlek. Persze én sem vagyok orvos, és nem túl sokat tudok ezekről a dolgokról, úgyhogy tényleg csak egy ilyen alap vmit tudtam írni, és még egyszer bocsi.
Stella, a pasiszakértő nagyon tetszett. Jókat röhögtem szegénykén, ahogy a statisztikai adatokkal dobálózott. Vannak ilyen emberkék, akik hozzá hasonlóan csak mondanak egy számot, a többiek meg úgysem tudják, hogy valójában mennyi a annyi.
Összességében nagyon tetszett, és tudom,hogy már kértem bocsánatot, de most azért kérek mert, ilyen hosszú lettem, és rabolom az idődet a hülyeségeimmel. Bocsi!
Puszi
Naomi
Szia!
Semmi gond,mert jó ha valaki
tud erről valamit,és tájékoztat.
Szóval én köszönöm!
:) Stella az a jó barátnő,aki
odavan az ilyesmikért! :D
Jó érzés hogy valaki,
ír nekem komikat,szóval ezt köszönöm
Neked!
Puszi!
Neesh
Megjegyzés küldése