Sziasztok!
Kissé rövid feji lett, de most csak ennyire volt időm.
Clarisse ítéletét még nem tudhatjátok meg, de hamarosan...
:)
Alex szemszöge.:
Micsoda?-kérdeztem magamtól.
Rengeteg dolog kavargott bennem.
Először is.: LIANA JÓL VAN!
Másodszor.: APA LESZEK!
Harmadszor.: PARDON??!!
A megkönnyebbülés, a boldogság járt a fejemben.
Már mindent értek.
-Ez komoly?-néztem az orvosra, s közben vigyorogtam mint a tejbetök.
-Igen, így van!-biccentett.
-És és... lehet tudni már hogy kisfiú vagy kislány?
Sándor felnevetett.
-Oh, az még kicsit odébb van. De minden apróságtól eltérve, még sosem
tapasztaltam ilyesmit. A rosszullétek erősebbek voltak, mintha ember gyermekkel
lenne dolgom. Bár nyilvánvaló, hogy mivel Alex farkas, a gyermek a vérét
örökölte, és benne is megvan a képesség.
-Sosem lehet tudni ki az apa.-poénkodtam.
Az orvos felnevetett, majd vállba veregetve, boldogan csillant fel
szeme.
-Én biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz, kívánom,
a boldogságot, és hogy a kisgyermek egészséges legyen!
-Köszönjük!-hálálkodtam, majd kezet fogtam Mark apjával. Liára néztem.
-Mehetünk?-kérdeztem.
Lia bólintott.
Látszott rajta, megkönnyebbült.
Kisétáltunk a kocsihoz.
Beültünk, majd elindultunk hazafelé.
-Én szörnyen boldog vagyok! Ugye te is?-s szemem sarkából ránéztem.
-Persze!-motyogta.
-Minden tökéletes! Ez a mi kis családunk. Szerinted mi legyen a neve
ha fiú lesz? Hm? Legyen mondjuk... Brody Vagy Tom. Ez szép név. Ha lány lesz,
akkor pedig Briana. Amit szeretnél.-nevettem bőszen.
Lia csak ült és bólogatott, de nem éppen éreztem személyében őszintét.
-Végre meg tudtuk az okát a fájásaidnak! A kis erőske! Bár ami rossz hír, hogy
a fájások valószínűleg folytatódni fognak 9 hónapon át. Még sosem
láttam ilyet! Örökké boldogok leszünk.-s elmosolyodtam.
Liana alig szólalt meg. Ezt furcsálltam.
Mikor hazaértünk, ledobtam magam a kanapéra, és bekapcsoltam a tévét.
Éppen egy vígjáték ment.
Ekkor Lia leült mellém.
Sóhajtott párat, majd rám pillantott.
Nézése megijesztett.
-Mi a baj?
-Semmi, semmi!-magyarázkodott.
De nekem nem tud hazudni.
Egy percig lestem, mit reagál arra, hogy bámulom, de nem tett semmit.
Ez gyanút keltett bennem, és az okát, csak úgy tudom meg, ha
kikérdezem.
-Mond csak! A baba miatt van igaz? Nem örülsz neki... -célozgattam.
-De de! Nagyon örülök csak tudod... nem így képzeltem el. Nem akartam
20 évesen gyereket. Én... khm... -de itt megakadt.
Beburkolózott a takaró alá, fejét a térdére hajtotta.
Nyakára tettem a kezem.
Ajkamba haraptam, mert nem tudtam hogy kezdjek bele a mondandómba.
Zavarban voltam, hisz még sosem készültem apának.
-Figyelj, ha nem akarod a babát, akkor... akkor... - de nem tudtam folytatni.
Belegondoltam mi lesz, ha Lia tényleg nem akarja majd a babát,
és az nekem... rohadtul fájna.
Ezt az egyet biztosan tudtam.
Liana felnézett.
Láttam, amint egy-két könnycseppet letöröl a szemei környékéről.
-Minden oké, nem ezzel van a baj, én... imádom a gyerekeket. Csupán annyi, hogy
erre nem voltam felkészülve, félek a szüléstől. Meg... attól tartok, és ez a legrosszabb,
hogy rossz anya leszek... hogy nem tudom ellátni a kisgyereket. Az borzalmas lenne.
-Csak ennyi a baj? Én azt hittem, hogy már nem szeretsz, meg hogy nem akarsz
gyereket. De figyelj! Egy gyermeknek nem csak anyja van! Kell egy apa is, és az tudtommal én vagyok, szóval... -s megkönnyebbülten sóhajtottam.
Nem törődtem az akadékoskodással, a falkával, sem pedig a félelmetes jövővel.
De Liana igen.
-Hogy mondjam el apunak és anyunak? Apa nem fogja könnyen venni. Ott van
anya. Tuti hogy megszakad a szíve, hogy a kicsi lánya felnőtt, sőt gyereket is vár.
Apa pedig... hát... ez tök olyan mint a filmben amit még régebben néztem meg.-mondta.
A szememet forgattam.
-Ne forgasd a szemeidet, mert ebből már nem hátrálhatunk meg!-szólt
valamivel hangosabban.
-Mindketten benne voltunk Lia! De ha el akarod vetetni a gyereket, hát
tessék! De én azt nem nézem végig!-álltam fel.
Lianára néztem, aki csak ijedten pillantott végig arcomon.
Ha így bele kell gondolnom, akkor én is elszörnyedek, mekkora távot hagytunk
magunk mögött, mikor eljöttünk Amerikából.
Clarisse szemszöge.:
-Készen áll a levél?-kérdeztem nagyon halkan persze, mert az őrök az ajtóm
előtt mindent hallanak, még azt is, ha levegőt veszek.
-Igen!-válaszolt Britannie falfehér arccal.
-Nem lesz semmi gond, csak tedd amit mondok, és sose látszódjon rajtad mi történik
éppen.-nyugtattam.
Szemmel láthatólag nagyon ijedt volt.
Sóhajtottam, majd átadtam a levelet a lány kezébe, és jó erősen megszorítottam.
Még egyszer átgondoltam mit írtam bele, majd előre léptem, rákészülve, hogy most
felfedezem a terepet.
Kinéztem... megpillantottam a két zakós őrt, akik minden mozzanatomat
fegyverrel kezükben figyelték.
A széltől is óvtak, mintha valami csecsemő lennék.
Tudtam hogy ma jönnek a testület tagjai, akik felmérik képességeim, és tesznek
valamit velem... Bár nem tudtam mit, nagyon figyeltem, hogy az időzítés pontos
legyen. Hogy Brian és a többiek pont akkor szabadítsanak ki, amikor Anthony
nyeregben érzi magát, és akkor BUMM!
-Elnézést!-néztem fel az egyik őrre.
-Parancsoljon!-szólt mély, öblös hangon.
Köhintettem, majd behívtam őket.
Eközben, Britannie kisurrant a szobából.
-A fürdőszobámban nem jó a csap, és majdnem leforráztam magam.-mondtam
merő háborgással a hangomban.
Az egyik férfi megengedte a csapot, s közben állogatta.
-Ez tökéletes! Nem értem mi baja volt vele. Rendesen működik.-nézett rám.
Köhintettem.
-Érdekes! Tudja, Anthony nem örülne, ha bármi bajom lenne.-pattogtam.
A férfi mint valami engedelmes kiskutya, feltárcsázta a szerelőt, majd
kiment.
Egy cél lebegett a szemem előtt. BRIAN!!!!
Közben folytonos pánik.
Ekkor bejött Athony.
-Jó a csap... Panaszra nincs oka.
-Már magázol?-kérdeztem ravasz mosollyal.
Anthony leült a kanapémra, és kacsintott egyet.
-Most minden olyan lesz, mint Napóleon idejében. Úri hölgy vagy, kedvesem.
Kár hogy nem látod be, a jó sorsod. Itt mindened meg lenne.
-Nem hinném!-makacskodtam.
Egyáltalán nem voltam kitűnő hangulatban.
A férfi felállt, és megsimította arcom.
Pókerarcot vágva bámult hosszasan a szemembe.
-Mit akarsz?-kérdeztem.
Düh forrt a szememben, és tűz.
Olyan gyűlölet, amit soha, senki iránt nem éreztem még.
Néma csend volt a válasz.
-Te álnok!-emeltem fel a hangom-Hiába hajt bosszúvágy. A farkasokat hosszú
idők óta nem tudják legyőzni. Túlerőben is lehetsz a seregeddel, akkor sem nyerhetsz!-mondtam.
Anthony felmérgedt.
Láttam, amint madzagon rángatom a türelmét.
Már nagyon dühös volt rám. A hangjában is ez hallatszott.
-Azt csak hiszed! Szenvedni fognak és te végig nézed mindezt! Megértetted?!-parancsolt
rám, és ujjaival megszorította az arcomat.
Én csak tűrtem, nem méltattam válaszra, vagy hogy kimutassam
tekintetemből, mit érzek.
Letéptem magamról a kezét, ő pedig a szemembe nézve szólt az egyik
szolgalánynak.
-Medal! Azonnal készítsd elő az értekezleti ruhám! A legünnepélyesebbet vedd
elő! Amelyben még a levegőt is élvezettel veszem...
A lány megtörten előjött, és csak egy halk igennel jelezte, hogy ,,máris"
Anthony kiment.
Alig egy óra múlva azonban visszajött, és a karomnál fogva felrángatott
az ágyról.
-Eddig kegyesen bántam veled Clarisse! De most! Most már nincs visszaút.
Eljöttek érted. És ha türelmesen végigülöd az értekezletet, bármiféle
ön akció nélkül, talán még engedelmet is adnak.-suttogta vérszomjasan.
Számoltam a perceket az életemből.
Egy terem elé vezettek.
Két őrre bíztak rá, miközben Anthony bement a terembe.
Csendben hallgattam mit beszélnek odabent.
Rémisztő volt.
Vonzerő 2/6.fejezet
Díj
1. Egy bejegyzést közzététele a díj logójával és a
díjat és tudatni vele, hogy elfogadtad.
Akinek küldöm MINDKETTŐT:
Encsihhh
Dorka
Dóri
Friday
A FRISSRŐL.:
Már hétvégére is el lettem tiltva a géptől szóval biztatásképp annyit tudok
mondani hogy nemsokára! :)
Pusziözön
Vonzerő 2/5.fejezet
Remélem lubickolhatok pár komiban, mert igen tartalmas fejezet lett!
A gerincem is bele sajdult.
Alex felkapott, és a kocsiba fektetett. Lehúzta a pulcsim
cipzárát, hogy némi levegőhöz jussak.
Mikor megérkeztünk, erőre kaptam annyira, hogy lábra álljak, és sétálni kezdjek.
Nem egészen azt kaptam ugyan amire számítottam.
Ugyanis, mikor kiszálltam, Tia arcát és Mark pillantását vettem észre egy hétköznapi
ház előtt.
Ez ugyanis nem az orvosi rendelő volt.
-Miért hoztál ide?
-Mark apukája orvos.-suttogta Alex, s közben Markra és Tia-ra mosolygott, hogy
eltüntesse a már amúgy is nyilvánvaló feszültséget.
Összeszorítottam a fogsorom.
Nyeltem egyet, majd Alexszel a jobb oldalamon sétálni kezdtem.
Tia köszönt, mikor közelebb értünk hozzájuk, s ezután átölelt.
Nem értettem hirtelen. A mellkasom még mindig fájt.
-Gyere, megvizsgálunk. Pontosabban a kis Einstein apja.
-Tia! Nem érünk rá viccelődni. Kérlek!-szólt rá finoman Alex.
Tia kinyújtotta a nyelvét.
Ma is gyönyörű volt. Kendő, szájfény, szoknya, magasra fésült copf, minden tökéletes.
Kivéve egy valami... a modora. Ugyanis, minden adandó alkalommal felhozta
Nikit.
-Te Alex! Hogy van Niki? Nagyon hiányzik. Egy csomó képet őrzök azokról az időkről,
mikor Ő, te, Mark és én együtt jártunk bulizni. Mekkorákat nevettünk! Az maga volt
a tökéletes élet. Jobb helyeket ismerek itt mint Vegasban. Hehe... -nevetett.
Láttam Alex arcát, ami nem éppen mutatott boldog emlékekkel teli elmét.
Sóhajtottam.
Alex egyből mellém állt, azt hihette megint rosszul vagyok.
-Minden rendben.-nyögtem.
Mark bevezetett a lakásba.
Tia szobájába készülve, újabb és újabb lépteket tettem meg.
Próbáltam nagyokat lélegezni, és kevesebbet nyelni.
Beértünk a szobába. Teli volt kövekkel, ásványokkal.
Leültem Tia ágyára.
-Alex, ki tudnál jönni egy pillanatra?-kérdezte Mark, és magához intette
Alexet.
-Nem hagyom itt Liat!-válaszolt keményen.
-Majd én vigyázok rá!-mosolygott kedvesen Tia.
Alex felhorkant, nem akart elmozdulni mellőlem.
Láttam arcán az aggodalmat, a dühöt, mintha magát okolná a rosszulléteim
miatt.
-Menj csak!-intettem felé.
Alex köhintett, majd felállt mellőlem. Még mindig olyan kétségbe esett
arca volt... mint aki citromba harapott.
Mark elhúzta a száját.
Tia sóhajtott egyet, amely nem megkönnyebbülő sóhaj volt, nem is átlagos sóhaj,
nem tűnődő, gondolkodó, inkább mérgelődő. Mint aki azt gondolja:
szánalmas ahogyan Alex ennyire aggódik.
Körülbelül ez volt a fejében járó gondolat.
Egészen eddig azt hittem jó ember ismerő vagyok.
Ahogy a gondolataim, a rosszulléteimmel együtt cikáznak...
Teljesen felkavart.
Alex elszánta magát, és lassú léptekkel Mark, és az ajtó felé lépett.
Egyedül maradtunk.
Tia felpillantott, mintha kerülné tekintetem.
-Tia!-törtem meg a csendet.
Ajkamba haraptam, és vártam mi lesz.
A lány szeme sarkából rám pillantott, s közben az ásványait tisztogatta.
-Én tudom, persze nyilvánvalóan hiányzik a barátnőd Niki. De nem kéne
ennyire kiutálnod... -magyarázkodtam.
Tia végre rám nézett, aminek azért örültem mert így végre ki tudtam
olvasni tekintetéből, mit gondol.
Azt árulta el, hogy ő ártatlan, és nem tett semmit. No meg hogy: Miért, te nem
utáltad ki Nikit?
-Nos Lia, én szerettem őt. És mint ahogyan te mondtad, nyilvánvalóan szerettem
őt. Múlt időben, ugyanis már nem tudom. Mert te elintézted ezt.
-ÉN? Nem az érzéseimnek.
-De a szádnak igen... -vágta rá Tia vérben izzó szemekkel.-Ha nem szólsz
közbe az esküvőn, Niki ülne most a te helyeden, boldogan és vidáman.
Ám jöttél te, és az esküvő kellős közepén, megzavartad Alexet.-magyarázta.
Szinte ölt szemeivel.
-De te is tudod, hogy Alex nem lett volna boldog Nikivel!-súgtam erőteljesen.
Tia a plafonra pillantott.
Hófehér bőre csillogott a napfényben.
-Mond Tia! Te... te tudsz Alex titkáról?-kérdeztem.
A lány tekintete a plafonról rám esett.
-Már hogyne tudnék!-nevetett.
Nyeltem egyet.
-És te is... AZ vagy?-faggattam a lényegre célozva.
Tia felállt, és hallottam a fejében a kattogást, amint felgyülemlik benne
a düh, a méreg.
Nyeltem egyet, kezem ökölbe szorult.
Parancsolnom kellett önmagamnak.
-Mi közöd hozzá?-csattant fel.
-Én nem akartam alkalmatlankodni, de én... tudnom kell miért gyűlölsz.
És ki kell ismerjelek. Csak értsd meg!-szabadkoztam.
Ekkor berontott Alex.
-Mégis mi folyik itt Tia?-nézett hol rám, hol a lányra, aki még most is
olyan nagy dühben égett mint az előbb.
Tia köhintett, és megvető tekintettel folytatta.:
-Semmi, semmi csak a barátnőd kérdezősködött. Én válaszoltam!-nézett ártatlanul.
Mark lépett be a szobába, összeborzolt hajával.
Rögtön barátnője elé állt védekezően, mint aki képes megvédeni egy olyan ártalmatlan
valakitől mint Alex vagy éppen én. Kezeivel körbe fogta Tia karcsú
derekát, szorosan magához húzta.
Aggodalmasan néztem körbe.
Egy megvető szempár, egy védekező képes férfi, egy aggódó barát, és egy
semmit sem értő lány.
Azt hittem nem fog történni semmi, de aztán mégis csak vad mozzanat
rázta meg a szoba csendjét.
Belépett egy férfi. Valószínűleg Mark apukája volt, mert fehér köpenyben volt,
melyre egy doktori címke volt kitűzve.
Az úr nem tűnt túl idősnek, habár a kor látszott rajta.
Szemüvege mögül nézett körbe.
-Mi történt?-kérdezte.
Mark leengedte erős karjait Tiáról, majd előrelépett egyet.
Alex is elállt előlem, majd megfogta a kezem.
-Ő itt Liana. A barátnőm. Több rosszulléte van, és nem értem az okát.
Szeretném ha megvizsgálná. Lia... -s rám nézett-Ő itt Dr. Zilárdi Sándor!-mutatott
be minket egymásnak.
Az orvos elmosolyodott, majd csókot nyomott a kézfejemre.
-Örvendek!-próbáltam elmosolyodni, de a mosoly... hm... nyers volt.
-Én is!-lelkesedett az orvos-Előkészítem a rendelőt. Egy pillanat.-s kivonult,
vele együtt, Tia (meglehetősen duzzogva) és Mark.
Alex rám pillantott.
Aggódó szemei engem is megijesztettek.
Körmeim kezeibe mélyesztve próbáltam észhez térni.
-Nyugi! Nem lesz gond!-próbált hitegetni, de még ő maga sem hitte
el igazán, hogy minden felhőtlenül rendben van.
-Miért ilyen mogorva Tia?-kezdtem.
Alex rám nézett, szemöldökei közelebb kerültek egymáshoz.
Homloka ráncos lett.
-Tia nem farkas Liana. Hirtelen természetű, felettív más mint én, vagy te.
Ő egy alakváltó... de nem vámpír, nem vérfarkas, nem ember. Párduc... -mondta.
Kirázott a hideg. Tia képes szétcincálni a testemet, apró,... pici... darabokra.
Nyeltem egyet.
Alex észrevette idegességemet, és nyugtatgatni próbált.
Mit mondjak, nem vált be túl jól.
Sóhajtottam.
Alex szemében felcsillant valami. Talán az idegesség. De én sem láttam
pontosan, és nem is tudtam ráeszmélni, mert bejött Mark.
-Gyertek!-szólított, mi pedig felálltunk, majd a rendelő felé
vettük az irányt.
Mikor beértünk a fehér kórterembe, Tia és az orvos beszélgettek.
A doki észrevett, és megpaskolta Tia vállát, jelezve hogy elmehet.
Leültem a vizsgáló asztalra.
-Alex, szeretne idebent maradni?
-Öhm... -Alex zavarban volt-Én ki is mehetek!-s ezzel becsukta maga mögött
az ajtót.
Az orvos megvizsgált, bár nem nagyon tudtam, mit ügyködhet a kezével a
kis asztalánál.
Fejemet balra biccentettem.
Próbáltam csitítani gondolataim, de fogalmam sem volt, hogyan tegyem.
Percről percre jobban frusztrált a dolog, hogy mi lehet a bajom.
Az orvos megköszörülte a torkát, majd különböző eszközöket vizsgált meg.
Clarisse szemszöge.:
Már több nap eltelt, és az értekezlet tagjai, pontosabban a klán tagjai
nem érkeztek meg.
Pedig eredetileg, már meg kellett volna.
Rengeteg ruha próbán vettem részt. Fárasztó volt.
Egy hatalmas szobában aludtam, és mindennap újabb, és újabb
mondanivalója volt Anthonynak. Csak beszélt és beszélt, de túl titokzatos
volt hogy megértsem.
Egyik reggel éppen evéshez készülődtem.
Britannie már korán behozta az ételt, ugyanis szigorú étrendhez
voltam kötve. Nem ehettem semmit ami hizlal, ugyanis Anthony
mindig követte a kilók számát. Azt mondta még annál is gyönyörűbbnek kell
lennem, mint vagyok.
-Jó reggelt kisasszony!-mosolygott.
-Ugyan Britannie! Nem kell ez a magázás, elvégre te idősebb vagy pár évvel!-mondtam.
A hölgy hálásan nézett rám.
Nem értem Anthony hogy tudja itt tartani.
Egy ilyen finom nő nem érdemel meg egy olyan szélhámost, mint ez az ember.
-Újabb ruha?-kérdeztem a vállfára akasztott szoknyára nézve.
-Ühüm!-válaszolt Britannie.
Sóhajtottam, szemeim ide-oda cikáztak.
Elindultam a spanyolfal mögé, Britannie pedig rádobta a ruhát.
Ez egy szép, hétfői napon történt.
Az anyag könnyű volt, selymes érintése jobb volt, mint a szokásosé.
Nem voltak rajta fodrok, inkább egyedi volt.
Felpróbáltam. Hajamat eközben hátratűztem, s megnéztem magam a spanyolfal
mögötti tükörben.
Sóhajtottam, és Brianre gondoltam.
Vajon keresnek? Vagy eszükbe se jutok? És Jesse? Mi lehet vele?
A testvérem...
A kérdések egyre jobban felgyülemlettek bennem, de tudtam, ezek
megválaszolatlanok.
Egyetlen reményem Britannie maradt.
-Hé! Ide tudnál jönni egy percre?-kértem.
-Túl szoros?-futott.
-Nem nem!
-Túl bő?
-Nem! Elmondhatom?-szóltam kissé hangosan.
Britannie megszeppenve bólintott.
Sóhajtottam, és nagynehezen belekezdtem egy mondandóba.
A nyakamon a nyaklánc lógott, amit Briantól kaptam.
Anthony el akarta venni tőlem, de nem engedtem. Így abban
állapodtunk meg, hogy az értekezletre leveszem.
Anthony /habár csak pár napja vagyok itt) ajándékokkal halmozott el... ez meglepett.
De egy sem volt olyan szívhez szóló, mint az a nyaklánc.
Levettem a nyakamból, és megszorítottam.
Egykét könnycseppet is sikerült kipréselnem a szememből, de nem törődtem
velük.
Britannie aggódva pillantott fel.
A kezébe nyomtam a medált, és a szemébe néztem.
-Egy levél! Írok egy levelet, és te pedig eljuttatod a szeretteimnek! Könyörögve
kérlek! Segíts rajtam, én én már nem tudok máshoz fordulni! Te vagy a reményem.
Tedd bele a borítékba, amibe majd a levelet fogom tenni.-kérleltem könnyes szemmel.
-Én nem... én... ha kiderül én...
-Nem fog kiderülni!-pislantottam.
Britannie bólintott, de ekkor egy kemény hang, és egy magas férfi törte meg
a pillanatot.
-Csak nem szövetkezünk?-húzta el mosolyra a száját.
-Nem!-válaszoltam-Britannie csak lelket önt belém.
Anthony elnevette magát.
-Menj, te szerencsétlen!-intett Britannienek, ő pedig a medállal
a kezében elvonult.
Anthony megvárta míg kimegy, csak ekkor folytatta.
-Megvan az időpont. Holnap jönnek.
-Ha itt leszek akkorra.-tettem hozzá csendesen, a földet bambulva.
Hogy miért mondtam? Reménykedtem, már ma kiszabadulhatok innen.
Alex szemszöge.:
Mikor Liana kijött a kórteremből, és keserű arcot vágva rám pillantott,
aggódva odaléptem hozzá.
-Mi történt? Jól vagy, beteg vagy? Mondj már valamit!-néztem fel.
Az orvos, nyugtató pillantásokat vetett ránk.
-Ne aggódj, minden rendben!-közölte egyhangúan Liana.
-Akkor mégis mi... -de az orvos félbeszakított.
-Mindenki nyugodjon meg! Te is Alex! Van egy jó hírem a számodra.-mosolygott.-Alex,
te apuka leszel, és a kisgyermeked egyetlen anyja, Liana...
2.DÍJ
Itt a blog 2. érdemee. :)

Vonzerő 2/4. fejezet
A DOLGOK KUSZA ÖSSZEVISSZASÁGA TELJESEN HOMÁLYOS KÉPET
vetített le előttem. A fejem kóválygott, közben próbáltam kinyitni a szemem.
-Lia!-fogta meg a kezem Alex-Ha nem akarsz felkelni, és inkább feküdnél, elhalaszthatjuk
a találkozót.
-Arról szó sem lehet! Nagyon szeretnék találkozni a barátaiddal!-ültem fel hirtelen,
ami kissé fájdalmas megerőltetést igényelt.
Alex sóhajtott.
-De Tia és Mark is megértik, hidd el! El tudjuk halasztani, mondjuk egy másik
időpontra, mikor jobban leszel.-erősködött Alex.
-Nézd! Ma már sokkal jobban érzem magam! Nyugi! Szóval, már öltözök is.-és ekkor
kipattantam az ágyból.
Egy percig megálltam, és vártam van-e fájdalom, de semmi.
-Minden oké?
-Persze! Csak teszt volt!-válaszoltam könnyedén.
Két-három napon keresztül jöttek a fájdalmak, és ma meg semmi bajom.
Magamra rángattam egy rövidnadrágot, és egy trikót, tekintettel a nagy hőségre.
Belebújtam az sarumba, majd szépen lassan lesétáltam a lépcsőn.
Egy étterembe készültünk Alexszel egy kis reggelire.
A barátai is ott lesznek, Tia és Mark. Tia, teljes nevén Diana körülbelül annyi idős
mint én. Mark pedig annyi mint Alex.
Izgulok, mert még sosem találkoztam a barátom barátaival.
Ilyen élményben még nem volt részem.
Alex is leért szép lassan.
-Mehetünk?-kérdezte, és beleharapott egy almába.
-Aha!-válaszoltam, és elindultunk kifele.
Ahogy kiléptem az ajtón, és lesétáltam a macskaköves lépcsőn, megint úgy éreztem
gutaütést kapok. A hőség kissé megfájdította a fejem.
Alex kézen fogott, és beültünk a kocsiba. Megvárta míg megette az almát,
és csak ekkor indította el az autót.
Balatongyörököt nem lehetne egy néven említeni New York-al, mert New York
olyan... más. Balaton környéke pedig barátságos, és kevésbé forgalmas.
Mikor odaértünk az étteremhez, félve, de kiszálltam az autóból.
Alex megfogta a kezem, és szerintem nem csak a jó kinézet miatt.
Biztosan, hogy meggyőződjön róla, hogy jól vagyok, vagy hogy kéznél legyen
ha baj van.
-Tia, Mark!-nevette el magát Alex barátai láttán.
Mark magas volt, fekete hajú. Nyári dzsekit viselt, és farmert.
Tia pedig kék szemű, barna hajú és alacsony. Emellett gyönyörű.
Mark belecsapott Alex tenyerébe, ahogy a fiúk szoktak, Tia pedig rám nézett.
-Szia! A nevem Diana. De csak Tia! Örülök hogy megismerhetlek!-s a kezét nyújtotta.
-A nevem Liana! Részvétem az örömben!-mosolyogtam rá.
Szelíden visszanevetett, és átölelte Alexet.
-Tia! Ezer éve nem láttalak!
-Ugyanezt elmondhatnám! Mi van veled, jól nézel ki!-kacsintott Alex.
Sóhajtottam, majd küldtem egy óvatos jelet Alexnek, hogy szeretnék bemenni, és leülni
az asztalhoz. Azért volt ez a jel óvatos, mert nem szerettem volna, ha említést tesz a
rosszulléteimről barátai előtt.
Szóval bementünk.
Leültem az egyik székbe, közel a kijárathoz, és rendeltem egy eperkoktélos fagyit.
Bár fogalmam sem volt milyen lehet, egy próbát nem árt tenni.
Alex csokis kelyhet kért, Tia és Mark pedig banánturmixot.
-Na és Alex! Mond, milyen volt az élet Amerikában?-kérdezte Tia.
-Fantasztikus! A legjobb volt, hogy New York barátságosabb mint hittem!
Ezerszer jobb volt mint ahol eddig jártam. Ha valakinek, neked biztosan tetszett
volna.
-Azt elhiheted!-nevetett fel Tia.
Valójában próbáltak angolul csevegni... velem. De egymással magyarul beszélgettek.
Rendszerint Alex fordítgatott nekem, ami kissé fura volt.
-Na és, Lianat hogy ismerted meg?-kérdezte Mark, néha néha rám pillantva.
Alex nyelt egyet. Keserűen éreztem magam, pedig barátságosnak tartom magam,
és azt hiszem, ha nem tudok ma beszélgetni ezzel a két emberrel, hatalmasat
csalódom majd a bennem lakozó lényben.
Alex köhintett egyet.
-Nos, a szomszédom Amerikában. És hát, nem tudtam csak szó nélkül elmenni
mellette.-nevetett jóízűen.
A többiek is nevettek, én meg csak ültem és próbáltam fancsali mosolyt csalni arcomra.
Sóhajtottam.
-Alex.-váltott komoly arcra Tia.-Mi... mi történt Nikivel?-kérdezte.
Amióta itt vagyunk Magyarországon, pár szót megtanultam. Szóval
nem volt nehéz hogy megértsem a fura arckifejezést, a mi szót és a Niki szót, amely
tudatom alatt beépült lelkiismeretembe.
Alex arca is megváltozott, gondolataiban szégyellte tetteit.
Láttam. Vagyis éreztem.
-Tia... öö... én és Niki nem illettünk össze. És én tudom, hogy te nagyon szeretted
Nikit, elvégre a barátnője voltál. De nem lehet minden egyszerű.
-Ugye nem... csaltad őt meg!
Mark és Tia kívülállóként néztek rám.
-Mi az?-kérdeztem akcentussal, magyarul.
Alex rám nézett, és a stresszt, amit a szemében láttam, cseppet sem volt
megnyugtató. Úgy éreztem a reggelinknek véget kell vetni.
-Figyeljetek! Nem csaltam meg Nikit! Egyszerűen én Lianat szerettem értitek?
Szóval semmi okotok a megszeppenésre.-ekkor kijött a pincér.
-Köszönjük.-köhintett Mark, és Tia felé fordult.
Tia csakolyan komolysággal nézett ahogy mindenki.
Érezni lehetett a feszültséget, amely egy ideje már pattogott mint valami labda.
Daniel szemszöge.:
Varázslattal néztem Nikire. És közben azon tanyáztak gondolataim, mit kezdjek
ezzel az állapottal.
Ekkor megcsörrent a telefonom. Megijedtem, szívem bomba robbanására
várva vert.
Felvettem.
-Igen?-szóltam bele.
Charlie komor hangja válaszolt.
-Vészhelyzet van Daniel! Jesse és Clarisse nyomokra bukkantak, de
a ,,vadászatról" csak Jesse tért vissza. Rosszat sejtünk.
Az agyam kattant egyet, és felerősödött a bosszú ereje, amely elsöpört minden mellék
gondolatot az agyamból.
-Külön-külön mentek? Egyedül hagytátok őket Charl?
-Daniel! Nem érünk rá pánikozni! Brian és Sam már elindultak. Gondolom
nem kell említenem hogy Brian veszélyes önmagára nézve ha Clarisseról van szó,
szóval siess! Én segítséget toborozok.
-Oké!-s letettem.
Egy puszit nyomtam Niki homlokára, és elsiettem.
Acél sebességgel rohantam előre. Felmerültek bennem a rossz gondolatok,
de nem szabadott ezen agyalnom, szóval gyorsan elhessegettem ezeket.
Ha a vérszívókról van szó, mindig elfogult vagyok. És most, hogy valaki
olyan embert bántottak akit imádok, akkor nyilvánvaló a rossz érzés, melyet
úgy neveznek: bosszú.
Elértem a házam. Mivel innen jöttek a források, azaz Jesse és Clarisse,
innen kezdődnek az ismerős szagok. Feltűnést nem keltve futottam, a kis
erdő felé. Itt éreztem meg Brian és Sam szagát, majd Jessét.
-Te jó ég!-gondoltam.
Rohantam, és agyam reagálás nélkül vitt előre.
A fák mintha elrohantak volna mellettem, de rá kellett döbbennem, ez a villámgyors
valaki, aki a széllel szembe is futna, én vagyok.
Ha az életem árán is, de megmentem Nikit. Esküszöm!
A fülem érzékelte az utcán zajló történéseket. Hallottam a kocsik zaját, a
fákat, az emberek halk beszélgetéseit.
Elértem a kis dombot, ami az erdő végét jelezte. Itt újabb szagra
bukkantam. Clarisse... Igen!
A hegy felé rohantam. Levegővétellel nem törődve siettem.
Ahogy a tűz a kályhában, bennem is felerősödött a falkaösztön, ahogy minden
farkasban, kutyában szokás. De bennem egy másfajta érzés is erősödött.
A szimpátia amit Niki iránt érzek, nem csupán barátság.
Szerelem. Asszem... Vagy nem? Nem tudom én... s ekkor éreztem a
betolakodók szagát. Dobbant egyet a szívem.
Rohantam a szag irányába, gyorsabban mint eddig. Ekkor egy idegen
is feltűnt mellettem. Egy farkas és Charlie.
Mindketten hasonlóak voltak. Előre és csakis előre.-gondoltam.
Rémképek cikáztak a fejemben. Ekkor megpillantottam Samet.
Clarisse szemszöge:
Összevissza hadonásztam, próbáltam kitérni a vámpír karjai közül.
De ő csak erősködött. Elvesztettem a kontrollt, s szívem egyre erősebben vert.
-Brian!-kiáltottam gondolataimban.
Pilláim összeszorultak. Egy kisebb könnycsepp préselődött ki rajtuk.
Mikor sikerült feleszmélnem, azt vettem észre, hogy a kezem meg volt
kötözve, a szám leragasztva, a földön ülve. Mintha egy cella lett volna.
Ekkor belépett valaki. Hallottam a láncok csörömpölését, s a kemény lépteket.
-Hol vagyok?-kérdeztem bambultan a kanapén.
Kábultan ücsörögtem, habár tudtam itt valami készül. Ennek ellenére
nyugodt voltam, mert tudni akartam, mi készül, ki van a dolog mögött.
Ekkor egy hang rólam kérdezősködött.
-Mikor hoztátok be?-kérdezte az idegen.
-Úgy 1 órája.-cincogta egy női hang.
A férfi azaz az idegen rám pillantott, magamon éreztem tekintetét.
Ekkor a sötétből nagy fény lett.
-Érzel valami émelygést, esetleg fájdalmakat?-kérdezte a férfi, aki
most előttem guggolt.
Behunytam a szemem, s közben megráztam a fejem.
-Remek!-nevetett fel a férfi, majd felállt.-Britannie! Hozz neki valamit.
Mondjuk vizet. Ha lehet mosdasd és fésüld meg, add rá az előkészített ruhát.
El telik egy kis időbe míg felfogja a dolgokat.-utasította az egyenruhás nőt.
-Máris Anthony úr!-válaszoltak.
-Pontosan tudom mi van!-pillantottam fel emelt hangon.-Elraboltál és most
én leszek az ütőd nem igaz Anthony Blax? Pontosan tudok mindent rólad
meg a többi vérszívóról.
Anthony vicsorogva felhahotázott, majd intett a cselédnek.
Bevittek egy szobába, mely pompáig volt díszítve mindenféle függönnyel
és gyengéd anyagokkal. Több tálca meg volt rakva sütikkel és mindenféle
ételekkel.
Leültettek az ágyra, majd egy habos-babos koktélruhát vett elő a hölgy.
-Mi folyik itt Britannie?-kérdeztem.
Nevét az előbb jegyeztem meg.
-Öhm tudja kisasszony ez a munkám, és én nem szeretném elveszíteni.
-De hát nem tudja meg senki! Kérem mondja el!-kérleltem.
Britannie fésülni kezdte a hajamat, és szalagokat tűzött bele.
Ezután felkontyozta, és fehér minirózsákkal díszítette.
Rám adta a koktélruhát, s egy vizes kendővel letörölte arcomat.
Egy kis alapozót is kent rám.
-Mire jó ez?-kérdeztem bambán.
Britannie elmosolyodott.
-Nézz bele a tükörbe.-utasított kedvesen, majd a tükör felé
fordított.
Nem is hittem el hogy az a gyönyörű lány, aki a festett keretű üvegtükörből
nevet vissza rám, én magam vagyok.
-Kisasszony! Annyit elárulok, hogy ön egy rendkívül magas rendű értekezleten
fog megjelenni Anthony úr oldalán. Ő majd mindent elárul.
Bólintottam, és engedelmeskedtem a két torony magasságú őrnek,
akik visszavezettek a nappaliba.
Anthony a kanapén ült, lábát a másikra helyezve, kezeit a kanapé szélén
nyugtatva.
-Szép... ezt már szeretem.-nevetgélt, majd felállt, s karon fogott.-Elárulok
mindent, szép lassan. Engedelmeskedj, és nem esik bántódásod. Áll az alku?
-Áll.-szűrtem le fogaim közül.
-Perfekt!-válaszolt Anthony, és kivezetett a tágas kertbe.
A fű olyan volt, mintha a friss harmat kezelése alatt állna, a fákon
gyümölcs.
A virágok egészségesek voltak, mintha csak mos nyíltak volna ki.
Hátravezetett Anthony.
-Tudod, a magadfajta kellemetlen jelenségű farkas nem rossz árnyékot vet
a jófiúkra. Pontosabban a jó vámpírokra. Mitől van ez édes?
-Te nem vagy jófiú.-forgattam a szemem.
-Cöcöcöcc. Tudod hogy ezt nem szeretem. Azt mondtad hogy ismersz.
Akkor mondj konkrétabb okokat.Egy kis történelem.-mondta, s leültünk egy padra.
Sóhajtottam.
-Te vagy az ország legmocskosabb embere. És ha konkrétumra vágysz,
ezret is fel tudnék sorolni... Rengeteg farkasnak a bögyében vagy.
2002... a farkas irtáson törve a fejed, észre sem vetted, hogy a farkasok pont
téged akarnak kinyírni, amiért több embert is meggyilkoltál. Daniel mindent elmondott.
-Á! Szóval Daniel avatott be a szaftos részletekbe. A farkasok rengeteget
packáztak velem. Elegem lett, hogy folyton megakadályoznak. Nem értik meg hogy
a vérszívás is csak a természet rendje. Én az emberek vérével táplálkozom.
Nem értem miért ütitek bele az orrotokat.-nyavalygott.
A nap tündöklött az égen, bár kissé hűvös volt az idő.
-Azért mert neked állatokkal kéne táplálkoznod és nem emberekkel. Nem érted
hogy ezzel felhívod magadra a figyelmet?
-Kedves tőled hogy aggódsz szivi, de ez az én ügyem. Nincs szükségem
segítségre.-húzta mosolyra a száját.
-Most áruld el miért kell a társaságodat élveznem.-türelmetlenkedtem.
Anthony felröhögött.
Volt benne valami, ami kevésbé volt visszataszító, de éreztem undorító
nyáladzása álca.
-Azért, mert te leszel a kulcs. Te leszel a fegyver.
-Jó jó, de mi ez a ruha? Minek kell?
-Egy értekezletem lesz, és kellesz hogy vallomást tégy. A ruha pedig
a vonzerő miatt kell. Haha.
Felpillantottam az égre, mintha segítséget várnék valahonnan.
De nem jött semmi, csak egy szélfuvallat.
Az is enyhe volt. Kissé belekapott a hajamba.
A tavasz szele volt. És a pillanat, melynek élni szokás, most egyre jobban
hajszolt és hajszolt. Fájt... és zsibbadt a szívem.
Vonzerő 2/3.fejezet
Sziasztok!
Hát itt a 3. feji, remélem tetszeni fog, jönnek az összekuszált részletek.
Liana szemszöge.
MÁSNAP REGGEL ALEX MELLETT ÉBREDTEM AZ ÚJ KÖRNYEZET
elragadó falai közt. Körülbelül 8 óra lehetett.
Próbáltam kinyitni a szemem de a beáradó erős fény túl fura és hirtelen volt,
ezért a takaró alá bújtam, Alexhez közel.
Ekkor egy hirtelen szellő rázott meg. Összeborzolódtam, és felfedtem a fehér falnak
kilétem. Alex forró teste már nem mellettem volt.
-Hova mész?-kérdeztem, de pilláim még mindig szorosra voltak zárva.
Tudtam hogy Alex felkelt. Egyrészt, mert már nem éreztem őt, másrészt, mert
hallottam amint lépései halkan dobbannak a fapadlón, és a parketta kis részecskéi finoman
megreccsennek a hirtelen súlytól.
-Csak kreálok valami reggelit, hogy kellemesen ébredj!
-Az nem fog menni, mert már ébren vagyok.-suttogtam kuncogva, majd
kinyitottam a szemem.
Megpillantottam Alex mosolygó arcát, amint engem néz.
-Jó reggelt!-köszöntött.
Fellibegett előttem a rengeteg emlék. Köztük ott volt Niki megalázott arca.
Biztosan sokan gondolják odahaza, hogy én nyugodt lélekkel elhúztam ide
Alexszel, de valójában nem volt tiszta a lelkiismeretem és nem tudtam rábólintani
a dologra. Valahányszor eszembe jutott a rossz cselekedetem, annyiszor összeszorult
a szívem. Elfancsalodott képpel bambultam a plafont.
Éreztem amint a kis könnycseppek elárasztják a szemem, de még egyik sem tudott
kigördülni arcomra.
Gyorsan a paplan alá bújtam és letöröltem a pillákról a nedvet.
-Mi baj?-emelte fel a takarót Alex aggódóan fürkészve tekintetem s közben láttam
rajta hogy nem érti mi történt, hisz minden hirtelen jött. A depis időszak szörnyű.
-Téged nem zavar hogy Niki szenved?-kérdeztem alig hallhatóan, mert a sírás elszorította
a torkom és a légcsövem is.
Nyeltem egy hatalmasat, szinte hallani lehetett.
Alex az ágyra könyökölt és elhúzta a száját.
-Édesem, ezt már ezerszer átbeszéltük. Magunk közt is és Nikivel is.
-De olyan rossz a lelkiismeretem. Tulajdonképpen ez az egész az én hibám.-keseregtem
hisztérikusan és sajnáltatva.
Alex megfogta a kezemet.
-Aggódom érted. Mitől lett ez a hirtelen depressziós roham?
-Alex... -nyöszörögtem.
Ekkor hirtelen fájdalom sújtott. A gerincembe hatolt, és úgy éreztem, egyszerűen
ott roppanok össze.
A fejem is fájni kezdett. Felültem de hirtelen megszédültem.
-Hé? Jól vagy?-aggodalmaskodott Alex.
Egy percig kóvályogva fogtam a fejem és visszaestem az ágyba.
-Lia!-kiáltott Alex és felemelt.
Ekkorra már teljesen elvesztettem az emlékezetem.
Homályos rémképek estek össze bennem egyszerűen nem éreztem a lábam és
a fejem. Mintha alig élnék. Úgy éreztem haldoklom.
Alex szemszöge:
Liana félholtan feküdt a karjaimban. Fogalmam sem volt mi történt vele.
Majdnem az aggodalomtól roppantam össze én magam.
-Liana!-ébresztgettem de hiába.
Beletúrtam selymes barna hajába, és egy pohár vízért rohantam a fürdőbe.
Mikor visszaértem Liana már nyitott szemmel próbált felülni.
A pohár kiesett a kezemből, és Lianahoz rohantam.
-Liana!
-Alex?!-remegett a hangja.
Úgy éreztem tiszta libabőr a homloka pedig forró.
-Jól vagy?-kérdeztem.
-Ühüm, csak... csak megszédültem.-magyarázkodott és megdörzsölte
halántékát.
Daniel szemszöge.:
Teltek a napok Niki még mindig aludt.
Ott ültem a szokásos széken az ágy mellett, melyen Niki feküdt.
Ekkor bejött az orvos.
-Na, egy újabb reményekkel teli nap... - mosolygott.
Sóhajtottam, mikor a doki megveregette a hátam.
-Ha mondhatok valami biztatót, akkor az az lesz, hogy jobbak a tünetek.
-Köszönöm...
A napok kivárhatatlanul haladtak el mellettem sorról sorra, mondatról mondatra szóról
szóra.
-Istenem!-s könnyek gyűltek a szemembe.
Másnap.:
Kipihenten ébredtem, habár most is a szokásos helyen.
Niki ágya mellett egy másik ágyban.
Charliet tárcsáztam.
-Van valami hír?-kérdeztem rekedten a telefonba.
-Nem semmi. Sam és Brian az egész környéket átkutatta, sőt még a városon túl is
jártunk. Semmi nyom semmi szag. Egyszerűen nyomuk veszett.
-Ez hogy lehet?-kérdeztem felemelve a hangom.-Nem tűnhettek el!
Na mindegy. Egyenlőre nem csak a betolakodók a lényeg hanem hogy ti se hagyjatok
túl sok nyomot.
-Daniel megteszünk mindent amit tudunk hogy előkerítsük őket de nem lehet mindent
egyszerre tenni! A reggeli őrjárat 10 perc múlva kezdődik. Akkor felváltom Samet,
és Jessel megyek Manhattan fele.
-Persze ne haragudj Charlie. Én csak aggódom.
-Hidd el mi is.-recsegte kemény hangján.-Clarisse is beszállt tegnap de részletekre
még ő sem bukkant.
-Rendben. Most leteszem és visszaalszom egy percecskére.
-Oké Dan! Szia.-s letette.
Kinyomtam a telefont és Niki rezzenéstelen testére néztem amely mindig ugyanabban
a helyzeti állapotban volt. Alig-alig mozdult csak ha levegőt vett.
Megfogtam a kezét.
-Niki! Ébredj fel jó? Ha nem is most de valamikor! Könyörögve kérlek ébredj
fel! Bárcsak történne valami varázslat és felkelnél!-nyöszörögtem.
Liana szemszöge.:
Alex este átnyújtott egy kis dobozt.
-Mi ez?-kérdeztem vigyorogva.
-Ajándék!-válaszolt Alex és megcsókolt.
Felnyitottam a piros doboz fedelét és megláttam egy gyönyörű ezüstgyűrűt.
-Ugye nem... ?!-kérdeztem és már felkészültem a két lehetőségre ami válaszként
szolgált jogosan erős kérdésemre.
-Még nem, de már készül. Ez még csak egy ártatlan ajándék!
-Akkor jó!-mosolyogtam és átöleltem.
Ekkor előjött az újabb szédülés. Majdnem elájultam és a fejem is újra megfájdult.
Alex szerencsére megtartott. A dobozt elejtettem a gyűrű leesett az ujjamról.
Az ágyra hanyatlottam.
-Te jó ég mi történt?-riadozott Alex.
Még nem voltam válaszra kész állapotban, ezért csak feküdtem a kanapén.
Hol nyitva hol csukva volt szemem.
Alex letérdelt a kanapé mellé és letette a dobozkát az üveges fa asztalra.
A fejem homályos volt, megdörzsöltem lüktető halántékom.
-Na jó, most megyünk a kórházba.
-Ne! Alex...- s ekkor minden erőmet elvesztettem.
A kezem elengedte Alexet, majdnem lecsúsztam az ágyról.
Már alig voltam magamnál. Fáztam és hirtelen lett melegem, egyszerűen mint
ha kavargott volna bennem 3 betegség amely most bukkan fel egyszerre.
Sóhajtottam, és már haldoklóan zokogó állapotba kerültem.
-Alex... -motyogtam kérlelő hangon.- Alex! Ne vigyél sehova... maradj... velem!
-Itt maradok! Itt maradok! Ígérem!
Teljesen zavart volt, éreztem hogy aggódik. Bár a szemem nem volt nyitva és nem
láttam Alex arcát elképzeltem hogyan nézhet. A homlokán a ráncok
feltűnnek, melyek soha sem látszanak csak ha aggódik, és a szeme vadul csillog,
merev lesz és feszülten lélegzik.
Ekkor elrohant.
-Alex... -zokogtam.
Nem éreztem őt, ugyanakkor a szememet sem tudtam kinyitni és felállni sem tudtam
hogy utána menjek vagy hogy megkeressem, igazából csak tehetetlen
senkinek éreztem magam nélküle.
Ekkor ismét visszajött.
-Csak vizes kendőért mentem.Istenem mi van veled? Liana! Reagálj
kérlek!
Igazából most még az is nehéz volt hogy megszólaljak, fogalmam sem volt
hogyan kezdjek bele. Alig hallottam valamit csak a szívem verését, és a hangos
dobogást a fejemből.Ez a hang nem volt hajlandó megszűnni.
-Alex... Alex... -kerestem arcát, és a kezét, próbáltam hozzábújni, vagy legalább
megérinteni őt.
-Itt vagyok! Nyugalom!-nyugtatott.-Lia! El kell mennünk kórházba. Kérlek!
Ez ma már a második rosszullét, és gondolom ha nem teszünk valamit még több ilyen
lesz! Ne makacskodj! Hagyd hogy elvigyelek.
-NEEM!-sikoltottam hisztériásan, sírva.
Folyamatos hangos levegőt vettem, próbáltam nem teljesen elveszteni az
eszméletemet és felgyorsítani a gyógyuló reagálást.
Alex, fejét a mellkasomra tette, én meg beletúrtam fekete hajába.
Ekkor már elmúlt a hideg rázás. Újabb nagy levegőt vettem és próbáltam
kinyitni a szemem. De ugyanúgy semmi. Minden porcikám fájt, a lábam elkezdett
zsibbadni. Ilyet utoljára akkor éreztem mikor...
- s ekkor előbukkantak az emlékek -
A sötét sikátor, a folyton erősödő fájdalom, az eső kopogása és egy arc.
Alex.. A balesetem előzménye pedig egy ütés amit Michael kapott tőlem.
Michael az akkori barátom... igen... fájtak a gondolatok a szívem ismét összeszorult.
Köhintettem. A köhintés majdnem öklendezésbe múlt.
Alex megfordította az előbb homlokomra tett vizes kendőt.
Nyeltem egyet. Viszketni kezdtem. A hátam a kezem, az arcom.
Ekkor mintha nem is én akarnám, kinyitottam a szemem.
-Alex!-ez volt az első szó, melyet éberen kinyögtem.
-Kicsim! Jól vagy? Mi történt már megint?
-Alex. Kérlek! Segíts felülni!-könyörögtem.
Alex arca rémülten tekintett rám, és a hátamnak támasztotta a kezét.
Egy lassú mozdulattal feljebb emelt, és próbált erősködni a kórházas dologgal.
-Lia! Kérlek! Menjünk el a kórházba. Nem jár semmivel. Megvizsgálnak és kiderül
mitől volt ma kétszer is ez az egész.
-Lehet... hogy csak ennyi volt... és holnap... várjuk meg a holnapot.
-Jó, jó! Hozzak vizet?
Bólintottam, és a kezemmel támasztottam az ülést mert úgy éreztem ha nem teszem,
lecsúszok.
Ekkor egy pohár víz kíséretében visszatért Alex.
-Minden rendben?
-Nagyjából. Már nem zsibbad a lábam. Csak még mindig kissé gyenge vagyok.
-Remélem tényleg csak ennyiről van szó.-akkor láttam először elmosolyodni Alexet.
Úgy éreztem nem csak ma lesznek ilyen... rosszullétek. Féltem tőle,
és most már tényleg rossz előérzet kísértett.









