Sziasztok Drágák! Itt a Vonzerő 2, ötödik fejezete!
Remélem lubickolhatok pár komiban, mert igen tartalmas fejezet lett!
Remélem lubickolhatok pár komiban, mert igen tartalmas fejezet lett!
:))))) Puszii <3
Elővezetés:
A virágok már nem voltak a régiek. Elég volt egy sugallat, egy kicsinyke szellő,
és összerogytak. Mint mindig, amikor közeledett az ősz. Szeptember egyik napján
történt... minden más lett. Az élőlények számára, no meg Alex és Liana
életébe is, meglepő fordulat áll be...
A FÁJDALOM ISMÉT FELTŰNT.
A gerincem is bele sajdult.
A gerincem is bele sajdult.
Alex reagált, és berontott a nappaliba.
-Már megint. Azonnal kórházba viszlek, ez így nem mehet tovább.-hüledezett.
-Neee-sikítottam erőteljesen.
Alex megszeppenten húzta elő a telefont.
Még volt annyi erőm, hogy kicsapjam a kezéből, és felsikoltsak.
Kivert a víz. De vele együtt elkezdtem remegni is.
-Mi történik?-kérdeztem utolsó leheletemben.
-Minden rendben lesz, meglátod!-súgta Alex alig hallhatóan.
Ismét felsikítottam.
-Ebből elég!-állt fel Alex.-Nem hagyom hogy szenvedj!
-A... -üvöltöttem.
Teljesen belém hatoltak az erős görcsök.
Alex felkapott, és a kocsiba fektetett. Lehúzta a pulcsim
cipzárát, hogy némi levegőhöz jussak.
Alex felkapott, és a kocsiba fektetett. Lehúzta a pulcsim
cipzárát, hogy némi levegőhöz jussak.
Feküdtem a hátsó ülésen, és totálisan rosszul voltam.
Minden percben vártam az újabb fájdalmakat, de semmi sem jött.
Ugyanaz és ugyanaz.
Fájt mindenem, de ugyanakkor éreztem is a megkönnyebbülést.
Viszont a görcs, ami bennem lappangott, egyre fájdalmasabb lett.
Talán a feszültség, hogy az orvos felé tartunk hozta ki belőlem a következő
fájdalmat. A hasi görcsöt.
Mikor megérkeztünk, erőre kaptam annyira, hogy lábra álljak, és sétálni kezdjek.
Nem egészen azt kaptam ugyan amire számítottam.
Ugyanis, mikor kiszálltam, Tia arcát és Mark pillantását vettem észre egy hétköznapi
ház előtt.
Ez ugyanis nem az orvosi rendelő volt.
-Miért hoztál ide?
-Mark apukája orvos.-suttogta Alex, s közben Markra és Tia-ra mosolygott, hogy
eltüntesse a már amúgy is nyilvánvaló feszültséget.
Összeszorítottam a fogsorom.
Nyeltem egyet, majd Alexszel a jobb oldalamon sétálni kezdtem.
Tia köszönt, mikor közelebb értünk hozzájuk, s ezután átölelt.
Nem értettem hirtelen. A mellkasom még mindig fájt.
-Gyere, megvizsgálunk. Pontosabban a kis Einstein apja.
-Tia! Nem érünk rá viccelődni. Kérlek!-szólt rá finoman Alex.
Tia kinyújtotta a nyelvét.
Ma is gyönyörű volt. Kendő, szájfény, szoknya, magasra fésült copf, minden tökéletes.
Kivéve egy valami... a modora. Ugyanis, minden adandó alkalommal felhozta
Nikit.
-Te Alex! Hogy van Niki? Nagyon hiányzik. Egy csomó képet őrzök azokról az időkről,
mikor Ő, te, Mark és én együtt jártunk bulizni. Mekkorákat nevettünk! Az maga volt
a tökéletes élet. Jobb helyeket ismerek itt mint Vegasban. Hehe... -nevetett.
Láttam Alex arcát, ami nem éppen mutatott boldog emlékekkel teli elmét.
Sóhajtottam.
Alex egyből mellém állt, azt hihette megint rosszul vagyok.
-Minden rendben.-nyögtem.
Mark bevezetett a lakásba.
Tia szobájába készülve, újabb és újabb lépteket tettem meg.
Próbáltam nagyokat lélegezni, és kevesebbet nyelni.
Beértünk a szobába. Teli volt kövekkel, ásványokkal.
Leültem Tia ágyára.
-Alex, ki tudnál jönni egy pillanatra?-kérdezte Mark, és magához intette
Alexet.
-Nem hagyom itt Liat!-válaszolt keményen.
-Majd én vigyázok rá!-mosolygott kedvesen Tia.
Alex felhorkant, nem akart elmozdulni mellőlem.
Láttam arcán az aggodalmat, a dühöt, mintha magát okolná a rosszulléteim
miatt.
-Menj csak!-intettem felé.
Alex köhintett, majd felállt mellőlem. Még mindig olyan kétségbe esett
arca volt... mint aki citromba harapott.
Mark elhúzta a száját.
Tia sóhajtott egyet, amely nem megkönnyebbülő sóhaj volt, nem is átlagos sóhaj,
nem tűnődő, gondolkodó, inkább mérgelődő. Mint aki azt gondolja:
szánalmas ahogyan Alex ennyire aggódik.
Körülbelül ez volt a fejében járó gondolat.
Egészen eddig azt hittem jó ember ismerő vagyok.
Ahogy a gondolataim, a rosszulléteimmel együtt cikáznak...
Teljesen felkavart.
Alex elszánta magát, és lassú léptekkel Mark, és az ajtó felé lépett.
Egyedül maradtunk.
Tia felpillantott, mintha kerülné tekintetem.
-Tia!-törtem meg a csendet.
Ajkamba haraptam, és vártam mi lesz.
A lány szeme sarkából rám pillantott, s közben az ásványait tisztogatta.
-Én tudom, persze nyilvánvalóan hiányzik a barátnőd Niki. De nem kéne
ennyire kiutálnod... -magyarázkodtam.
Tia végre rám nézett, aminek azért örültem mert így végre ki tudtam
olvasni tekintetéből, mit gondol.
Azt árulta el, hogy ő ártatlan, és nem tett semmit. No meg hogy: Miért, te nem
utáltad ki Nikit?
-Nos Lia, én szerettem őt. És mint ahogyan te mondtad, nyilvánvalóan szerettem
őt. Múlt időben, ugyanis már nem tudom. Mert te elintézted ezt.
-ÉN? Nem az érzéseimnek.
-De a szádnak igen... -vágta rá Tia vérben izzó szemekkel.-Ha nem szólsz
közbe az esküvőn, Niki ülne most a te helyeden, boldogan és vidáman.
Ám jöttél te, és az esküvő kellős közepén, megzavartad Alexet.-magyarázta.
Szinte ölt szemeivel.
-De te is tudod, hogy Alex nem lett volna boldog Nikivel!-súgtam erőteljesen.
Tia a plafonra pillantott.
Hófehér bőre csillogott a napfényben.
-Mond Tia! Te... te tudsz Alex titkáról?-kérdeztem.
A lány tekintete a plafonról rám esett.
-Már hogyne tudnék!-nevetett.
Nyeltem egyet.
-És te is... AZ vagy?-faggattam a lényegre célozva.
Tia felállt, és hallottam a fejében a kattogást, amint felgyülemlik benne
a düh, a méreg.
Nyeltem egyet, kezem ökölbe szorult.
Parancsolnom kellett önmagamnak.
-Mi közöd hozzá?-csattant fel.
-Én nem akartam alkalmatlankodni, de én... tudnom kell miért gyűlölsz.
És ki kell ismerjelek. Csak értsd meg!-szabadkoztam.
Ekkor berontott Alex.
-Mégis mi folyik itt Tia?-nézett hol rám, hol a lányra, aki még most is
olyan nagy dühben égett mint az előbb.
Tia köhintett, és megvető tekintettel folytatta.:
-Semmi, semmi csak a barátnőd kérdezősködött. Én válaszoltam!-nézett ártatlanul.
Mark lépett be a szobába, összeborzolt hajával.
Rögtön barátnője elé állt védekezően, mint aki képes megvédeni egy olyan ártalmatlan
valakitől mint Alex vagy éppen én. Kezeivel körbe fogta Tia karcsú
derekát, szorosan magához húzta.
Aggodalmasan néztem körbe.
Egy megvető szempár, egy védekező képes férfi, egy aggódó barát, és egy
semmit sem értő lány.
Azt hittem nem fog történni semmi, de aztán mégis csak vad mozzanat
rázta meg a szoba csendjét.
Belépett egy férfi. Valószínűleg Mark apukája volt, mert fehér köpenyben volt,
melyre egy doktori címke volt kitűzve.
Az úr nem tűnt túl idősnek, habár a kor látszott rajta.
Szemüvege mögül nézett körbe.
-Mi történt?-kérdezte.
Mark leengedte erős karjait Tiáról, majd előrelépett egyet.
Alex is elállt előlem, majd megfogta a kezem.
-Ő itt Liana. A barátnőm. Több rosszulléte van, és nem értem az okát.
Szeretném ha megvizsgálná. Lia... -s rám nézett-Ő itt Dr. Zilárdi Sándor!-mutatott
be minket egymásnak.
Az orvos elmosolyodott, majd csókot nyomott a kézfejemre.
-Örvendek!-próbáltam elmosolyodni, de a mosoly... hm... nyers volt.
-Én is!-lelkesedett az orvos-Előkészítem a rendelőt. Egy pillanat.-s kivonult,
vele együtt, Tia (meglehetősen duzzogva) és Mark.
Alex rám pillantott.
Aggódó szemei engem is megijesztettek.
Körmeim kezeibe mélyesztve próbáltam észhez térni.
-Nyugi! Nem lesz gond!-próbált hitegetni, de még ő maga sem hitte
el igazán, hogy minden felhőtlenül rendben van.
-Miért ilyen mogorva Tia?-kezdtem.
Alex rám nézett, szemöldökei közelebb kerültek egymáshoz.
Homloka ráncos lett.
-Tia nem farkas Liana. Hirtelen természetű, felettív más mint én, vagy te.
Ő egy alakváltó... de nem vámpír, nem vérfarkas, nem ember. Párduc... -mondta.
Kirázott a hideg. Tia képes szétcincálni a testemet, apró,... pici... darabokra.
Nyeltem egyet.
Alex észrevette idegességemet, és nyugtatgatni próbált.
Mit mondjak, nem vált be túl jól.
Sóhajtottam.
Alex szemében felcsillant valami. Talán az idegesség. De én sem láttam
pontosan, és nem is tudtam ráeszmélni, mert bejött Mark.
-Gyertek!-szólított, mi pedig felálltunk, majd a rendelő felé
vettük az irányt.
Mikor beértünk a fehér kórterembe, Tia és az orvos beszélgettek.
A doki észrevett, és megpaskolta Tia vállát, jelezve hogy elmehet.
Leültem a vizsgáló asztalra.
-Alex, szeretne idebent maradni?
-Öhm... -Alex zavarban volt-Én ki is mehetek!-s ezzel becsukta maga mögött
az ajtót.
Az orvos megvizsgált, bár nem nagyon tudtam, mit ügyködhet a kezével a
kis asztalánál.
Fejemet balra biccentettem.
Próbáltam csitítani gondolataim, de fogalmam sem volt, hogyan tegyem.
Percről percre jobban frusztrált a dolog, hogy mi lehet a bajom.
Az orvos megköszörülte a torkát, majd különböző eszközöket vizsgált meg.
Clarisse szemszöge.:
Már több nap eltelt, és az értekezlet tagjai, pontosabban a klán tagjai
nem érkeztek meg.
Pedig eredetileg, már meg kellett volna.
Rengeteg ruha próbán vettem részt. Fárasztó volt.
Egy hatalmas szobában aludtam, és mindennap újabb, és újabb
mondanivalója volt Anthonynak. Csak beszélt és beszélt, de túl titokzatos
volt hogy megértsem.
Egyik reggel éppen evéshez készülődtem.
Britannie már korán behozta az ételt, ugyanis szigorú étrendhez
voltam kötve. Nem ehettem semmit ami hizlal, ugyanis Anthony
mindig követte a kilók számát. Azt mondta még annál is gyönyörűbbnek kell
lennem, mint vagyok.
-Jó reggelt kisasszony!-mosolygott.
-Ugyan Britannie! Nem kell ez a magázás, elvégre te idősebb vagy pár évvel!-mondtam.
A hölgy hálásan nézett rám.
Nem értem Anthony hogy tudja itt tartani.
Egy ilyen finom nő nem érdemel meg egy olyan szélhámost, mint ez az ember.
-Újabb ruha?-kérdeztem a vállfára akasztott szoknyára nézve.
-Ühüm!-válaszolt Britannie.
Sóhajtottam, szemeim ide-oda cikáztak.
Elindultam a spanyolfal mögé, Britannie pedig rádobta a ruhát.
Ez egy szép, hétfői napon történt.
Az anyag könnyű volt, selymes érintése jobb volt, mint a szokásosé.
Nem voltak rajta fodrok, inkább egyedi volt.
Felpróbáltam. Hajamat eközben hátratűztem, s megnéztem magam a spanyolfal
mögötti tükörben.
Sóhajtottam, és Brianre gondoltam.
Vajon keresnek? Vagy eszükbe se jutok? És Jesse? Mi lehet vele?
A testvérem...
A kérdések egyre jobban felgyülemlettek bennem, de tudtam, ezek
megválaszolatlanok.
Egyetlen reményem Britannie maradt.
-Hé! Ide tudnál jönni egy percre?-kértem.
-Túl szoros?-futott.
-Nem nem!
-Túl bő?
-Nem! Elmondhatom?-szóltam kissé hangosan.
Britannie megszeppenve bólintott.
Sóhajtottam, és nagynehezen belekezdtem egy mondandóba.
A nyakamon a nyaklánc lógott, amit Briantól kaptam.
Anthony el akarta venni tőlem, de nem engedtem. Így abban
állapodtunk meg, hogy az értekezletre leveszem.
Anthony /habár csak pár napja vagyok itt) ajándékokkal halmozott el... ez meglepett.
De egy sem volt olyan szívhez szóló, mint az a nyaklánc.
Levettem a nyakamból, és megszorítottam.
Egykét könnycseppet is sikerült kipréselnem a szememből, de nem törődtem
velük.
Britannie aggódva pillantott fel.
A kezébe nyomtam a medált, és a szemébe néztem.
-Egy levél! Írok egy levelet, és te pedig eljuttatod a szeretteimnek! Könyörögve
kérlek! Segíts rajtam, én én már nem tudok máshoz fordulni! Te vagy a reményem.
Tedd bele a borítékba, amibe majd a levelet fogom tenni.-kérleltem könnyes szemmel.
-Én nem... én... ha kiderül én...
-Nem fog kiderülni!-pislantottam.
Britannie bólintott, de ekkor egy kemény hang, és egy magas férfi törte meg
a pillanatot.
-Csak nem szövetkezünk?-húzta el mosolyra a száját.
-Nem!-válaszoltam-Britannie csak lelket önt belém.
Anthony elnevette magát.
-Menj, te szerencsétlen!-intett Britannienek, ő pedig a medállal
a kezében elvonult.
Anthony megvárta míg kimegy, csak ekkor folytatta.
-Megvan az időpont. Holnap jönnek.
-Ha itt leszek akkorra.-tettem hozzá csendesen, a földet bambulva.
Hogy miért mondtam? Reménykedtem, már ma kiszabadulhatok innen.
Alex szemszöge.:
Mikor Liana kijött a kórteremből, és keserű arcot vágva rám pillantott,
aggódva odaléptem hozzá.
-Mi történt? Jól vagy, beteg vagy? Mondj már valamit!-néztem fel.
Az orvos, nyugtató pillantásokat vetett ránk.
-Ne aggódj, minden rendben!-közölte egyhangúan Liana.
-Akkor mégis mi... -de az orvos félbeszakított.
-Mindenki nyugodjon meg! Te is Alex! Van egy jó hírem a számodra.-mosolygott.-Alex,
te apuka leszel, és a kisgyermeked egyetlen anyja, Liana...
Mikor megérkeztünk, erőre kaptam annyira, hogy lábra álljak, és sétálni kezdjek.
Nem egészen azt kaptam ugyan amire számítottam.
Ugyanis, mikor kiszálltam, Tia arcát és Mark pillantását vettem észre egy hétköznapi
ház előtt.
Ez ugyanis nem az orvosi rendelő volt.
-Miért hoztál ide?
-Mark apukája orvos.-suttogta Alex, s közben Markra és Tia-ra mosolygott, hogy
eltüntesse a már amúgy is nyilvánvaló feszültséget.
Összeszorítottam a fogsorom.
Nyeltem egyet, majd Alexszel a jobb oldalamon sétálni kezdtem.
Tia köszönt, mikor közelebb értünk hozzájuk, s ezután átölelt.
Nem értettem hirtelen. A mellkasom még mindig fájt.
-Gyere, megvizsgálunk. Pontosabban a kis Einstein apja.
-Tia! Nem érünk rá viccelődni. Kérlek!-szólt rá finoman Alex.
Tia kinyújtotta a nyelvét.
Ma is gyönyörű volt. Kendő, szájfény, szoknya, magasra fésült copf, minden tökéletes.
Kivéve egy valami... a modora. Ugyanis, minden adandó alkalommal felhozta
Nikit.
-Te Alex! Hogy van Niki? Nagyon hiányzik. Egy csomó képet őrzök azokról az időkről,
mikor Ő, te, Mark és én együtt jártunk bulizni. Mekkorákat nevettünk! Az maga volt
a tökéletes élet. Jobb helyeket ismerek itt mint Vegasban. Hehe... -nevetett.
Láttam Alex arcát, ami nem éppen mutatott boldog emlékekkel teli elmét.
Sóhajtottam.
Alex egyből mellém állt, azt hihette megint rosszul vagyok.
-Minden rendben.-nyögtem.
Mark bevezetett a lakásba.
Tia szobájába készülve, újabb és újabb lépteket tettem meg.
Próbáltam nagyokat lélegezni, és kevesebbet nyelni.
Beértünk a szobába. Teli volt kövekkel, ásványokkal.
Leültem Tia ágyára.
-Alex, ki tudnál jönni egy pillanatra?-kérdezte Mark, és magához intette
Alexet.
-Nem hagyom itt Liat!-válaszolt keményen.
-Majd én vigyázok rá!-mosolygott kedvesen Tia.
Alex felhorkant, nem akart elmozdulni mellőlem.
Láttam arcán az aggodalmat, a dühöt, mintha magát okolná a rosszulléteim
miatt.
-Menj csak!-intettem felé.
Alex köhintett, majd felállt mellőlem. Még mindig olyan kétségbe esett
arca volt... mint aki citromba harapott.
Mark elhúzta a száját.
Tia sóhajtott egyet, amely nem megkönnyebbülő sóhaj volt, nem is átlagos sóhaj,
nem tűnődő, gondolkodó, inkább mérgelődő. Mint aki azt gondolja:
szánalmas ahogyan Alex ennyire aggódik.
Körülbelül ez volt a fejében járó gondolat.
Egészen eddig azt hittem jó ember ismerő vagyok.
Ahogy a gondolataim, a rosszulléteimmel együtt cikáznak...
Teljesen felkavart.
Alex elszánta magát, és lassú léptekkel Mark, és az ajtó felé lépett.
Egyedül maradtunk.
Tia felpillantott, mintha kerülné tekintetem.
-Tia!-törtem meg a csendet.
Ajkamba haraptam, és vártam mi lesz.
A lány szeme sarkából rám pillantott, s közben az ásványait tisztogatta.
-Én tudom, persze nyilvánvalóan hiányzik a barátnőd Niki. De nem kéne
ennyire kiutálnod... -magyarázkodtam.
Tia végre rám nézett, aminek azért örültem mert így végre ki tudtam
olvasni tekintetéből, mit gondol.
Azt árulta el, hogy ő ártatlan, és nem tett semmit. No meg hogy: Miért, te nem
utáltad ki Nikit?
-Nos Lia, én szerettem őt. És mint ahogyan te mondtad, nyilvánvalóan szerettem
őt. Múlt időben, ugyanis már nem tudom. Mert te elintézted ezt.
-ÉN? Nem az érzéseimnek.
-De a szádnak igen... -vágta rá Tia vérben izzó szemekkel.-Ha nem szólsz
közbe az esküvőn, Niki ülne most a te helyeden, boldogan és vidáman.
Ám jöttél te, és az esküvő kellős közepén, megzavartad Alexet.-magyarázta.
Szinte ölt szemeivel.
-De te is tudod, hogy Alex nem lett volna boldog Nikivel!-súgtam erőteljesen.
Tia a plafonra pillantott.
Hófehér bőre csillogott a napfényben.
-Mond Tia! Te... te tudsz Alex titkáról?-kérdeztem.
A lány tekintete a plafonról rám esett.
-Már hogyne tudnék!-nevetett.
Nyeltem egyet.
-És te is... AZ vagy?-faggattam a lényegre célozva.
Tia felállt, és hallottam a fejében a kattogást, amint felgyülemlik benne
a düh, a méreg.
Nyeltem egyet, kezem ökölbe szorult.
Parancsolnom kellett önmagamnak.
-Mi közöd hozzá?-csattant fel.
-Én nem akartam alkalmatlankodni, de én... tudnom kell miért gyűlölsz.
És ki kell ismerjelek. Csak értsd meg!-szabadkoztam.
Ekkor berontott Alex.
-Mégis mi folyik itt Tia?-nézett hol rám, hol a lányra, aki még most is
olyan nagy dühben égett mint az előbb.
Tia köhintett, és megvető tekintettel folytatta.:
-Semmi, semmi csak a barátnőd kérdezősködött. Én válaszoltam!-nézett ártatlanul.
Mark lépett be a szobába, összeborzolt hajával.
Rögtön barátnője elé állt védekezően, mint aki képes megvédeni egy olyan ártalmatlan
valakitől mint Alex vagy éppen én. Kezeivel körbe fogta Tia karcsú
derekát, szorosan magához húzta.
Aggodalmasan néztem körbe.
Egy megvető szempár, egy védekező képes férfi, egy aggódó barát, és egy
semmit sem értő lány.
Azt hittem nem fog történni semmi, de aztán mégis csak vad mozzanat
rázta meg a szoba csendjét.
Belépett egy férfi. Valószínűleg Mark apukája volt, mert fehér köpenyben volt,
melyre egy doktori címke volt kitűzve.
Az úr nem tűnt túl idősnek, habár a kor látszott rajta.
Szemüvege mögül nézett körbe.
-Mi történt?-kérdezte.
Mark leengedte erős karjait Tiáról, majd előrelépett egyet.
Alex is elállt előlem, majd megfogta a kezem.
-Ő itt Liana. A barátnőm. Több rosszulléte van, és nem értem az okát.
Szeretném ha megvizsgálná. Lia... -s rám nézett-Ő itt Dr. Zilárdi Sándor!-mutatott
be minket egymásnak.
Az orvos elmosolyodott, majd csókot nyomott a kézfejemre.
-Örvendek!-próbáltam elmosolyodni, de a mosoly... hm... nyers volt.
-Én is!-lelkesedett az orvos-Előkészítem a rendelőt. Egy pillanat.-s kivonult,
vele együtt, Tia (meglehetősen duzzogva) és Mark.
Alex rám pillantott.
Aggódó szemei engem is megijesztettek.
Körmeim kezeibe mélyesztve próbáltam észhez térni.
-Nyugi! Nem lesz gond!-próbált hitegetni, de még ő maga sem hitte
el igazán, hogy minden felhőtlenül rendben van.
-Miért ilyen mogorva Tia?-kezdtem.
Alex rám nézett, szemöldökei közelebb kerültek egymáshoz.
Homloka ráncos lett.
-Tia nem farkas Liana. Hirtelen természetű, felettív más mint én, vagy te.
Ő egy alakváltó... de nem vámpír, nem vérfarkas, nem ember. Párduc... -mondta.
Kirázott a hideg. Tia képes szétcincálni a testemet, apró,... pici... darabokra.
Nyeltem egyet.
Alex észrevette idegességemet, és nyugtatgatni próbált.
Mit mondjak, nem vált be túl jól.
Sóhajtottam.
Alex szemében felcsillant valami. Talán az idegesség. De én sem láttam
pontosan, és nem is tudtam ráeszmélni, mert bejött Mark.
-Gyertek!-szólított, mi pedig felálltunk, majd a rendelő felé
vettük az irányt.
Mikor beértünk a fehér kórterembe, Tia és az orvos beszélgettek.
A doki észrevett, és megpaskolta Tia vállát, jelezve hogy elmehet.
Leültem a vizsgáló asztalra.
-Alex, szeretne idebent maradni?
-Öhm... -Alex zavarban volt-Én ki is mehetek!-s ezzel becsukta maga mögött
az ajtót.
Az orvos megvizsgált, bár nem nagyon tudtam, mit ügyködhet a kezével a
kis asztalánál.
Fejemet balra biccentettem.
Próbáltam csitítani gondolataim, de fogalmam sem volt, hogyan tegyem.
Percről percre jobban frusztrált a dolog, hogy mi lehet a bajom.
Az orvos megköszörülte a torkát, majd különböző eszközöket vizsgált meg.
Clarisse szemszöge.:
Már több nap eltelt, és az értekezlet tagjai, pontosabban a klán tagjai
nem érkeztek meg.
Pedig eredetileg, már meg kellett volna.
Rengeteg ruha próbán vettem részt. Fárasztó volt.
Egy hatalmas szobában aludtam, és mindennap újabb, és újabb
mondanivalója volt Anthonynak. Csak beszélt és beszélt, de túl titokzatos
volt hogy megértsem.
Egyik reggel éppen evéshez készülődtem.
Britannie már korán behozta az ételt, ugyanis szigorú étrendhez
voltam kötve. Nem ehettem semmit ami hizlal, ugyanis Anthony
mindig követte a kilók számát. Azt mondta még annál is gyönyörűbbnek kell
lennem, mint vagyok.
-Jó reggelt kisasszony!-mosolygott.
-Ugyan Britannie! Nem kell ez a magázás, elvégre te idősebb vagy pár évvel!-mondtam.
A hölgy hálásan nézett rám.
Nem értem Anthony hogy tudja itt tartani.
Egy ilyen finom nő nem érdemel meg egy olyan szélhámost, mint ez az ember.
-Újabb ruha?-kérdeztem a vállfára akasztott szoknyára nézve.
-Ühüm!-válaszolt Britannie.
Sóhajtottam, szemeim ide-oda cikáztak.
Elindultam a spanyolfal mögé, Britannie pedig rádobta a ruhát.
Ez egy szép, hétfői napon történt.
Az anyag könnyű volt, selymes érintése jobb volt, mint a szokásosé.
Nem voltak rajta fodrok, inkább egyedi volt.
Felpróbáltam. Hajamat eközben hátratűztem, s megnéztem magam a spanyolfal
mögötti tükörben.
Sóhajtottam, és Brianre gondoltam.
Vajon keresnek? Vagy eszükbe se jutok? És Jesse? Mi lehet vele?
A testvérem...
A kérdések egyre jobban felgyülemlettek bennem, de tudtam, ezek
megválaszolatlanok.
Egyetlen reményem Britannie maradt.
-Hé! Ide tudnál jönni egy percre?-kértem.
-Túl szoros?-futott.
-Nem nem!
-Túl bő?
-Nem! Elmondhatom?-szóltam kissé hangosan.
Britannie megszeppenve bólintott.
Sóhajtottam, és nagynehezen belekezdtem egy mondandóba.
A nyakamon a nyaklánc lógott, amit Briantól kaptam.
Anthony el akarta venni tőlem, de nem engedtem. Így abban
állapodtunk meg, hogy az értekezletre leveszem.
Anthony /habár csak pár napja vagyok itt) ajándékokkal halmozott el... ez meglepett.
De egy sem volt olyan szívhez szóló, mint az a nyaklánc.
Levettem a nyakamból, és megszorítottam.
Egykét könnycseppet is sikerült kipréselnem a szememből, de nem törődtem
velük.
Britannie aggódva pillantott fel.
A kezébe nyomtam a medált, és a szemébe néztem.
-Egy levél! Írok egy levelet, és te pedig eljuttatod a szeretteimnek! Könyörögve
kérlek! Segíts rajtam, én én már nem tudok máshoz fordulni! Te vagy a reményem.
Tedd bele a borítékba, amibe majd a levelet fogom tenni.-kérleltem könnyes szemmel.
-Én nem... én... ha kiderül én...
-Nem fog kiderülni!-pislantottam.
Britannie bólintott, de ekkor egy kemény hang, és egy magas férfi törte meg
a pillanatot.
-Csak nem szövetkezünk?-húzta el mosolyra a száját.
-Nem!-válaszoltam-Britannie csak lelket önt belém.
Anthony elnevette magát.
-Menj, te szerencsétlen!-intett Britannienek, ő pedig a medállal
a kezében elvonult.
Anthony megvárta míg kimegy, csak ekkor folytatta.
-Megvan az időpont. Holnap jönnek.
-Ha itt leszek akkorra.-tettem hozzá csendesen, a földet bambulva.
Hogy miért mondtam? Reménykedtem, már ma kiszabadulhatok innen.
Alex szemszöge.:
Mikor Liana kijött a kórteremből, és keserű arcot vágva rám pillantott,
aggódva odaléptem hozzá.
-Mi történt? Jól vagy, beteg vagy? Mondj már valamit!-néztem fel.
Az orvos, nyugtató pillantásokat vetett ránk.
-Ne aggódj, minden rendben!-közölte egyhangúan Liana.
-Akkor mégis mi... -de az orvos félbeszakított.
-Mindenki nyugodjon meg! Te is Alex! Van egy jó hírem a számodra.-mosolygott.-Alex,
te apuka leszel, és a kisgyermeked egyetlen anyja, Liana...
6 megjegyzés:
Szia!
Hát asszem még nem fogtam fel teljesen a dolgokat, de azért lenne egy kérdésem a döbbenetes befejezés után:)
Liananak azért voltak ilyen hatalmas fájdalmai, mert a gyerek apja egy farkas?
Egyébként nagyon ügyesen csavarod a történetet, le a kalappal:)
Puszi
Naomi
Szia!
Hm... Igen, azért. Vagyis, mert
a kicsi ott volt a hasában, és a kicsi Alex, vagy éppen a kis Lia eléggé fárasztó, pedig csak alig pár hetes! :) Mintha egy vámpírbaba lenne. :) Körülbelül... :))
Köszönöm szépen!
Puszi!
Neesh
Szia!
Én is így értettem a kérdést:)
Szegény Lia akkor még biztos sokat fog szenvedni:( De hát a kicsi miatt megéri:)
Puszi
Naomi
Szia!
:)))
Igen, biztosan, mert egyre nagyobb lesz a kisbaba, és hát... a fájdalmak is. A vérében van a farkaserő, az egyszer biztos :) <)
Pusziözön!
Szia!
Ennek ilyen Breaking Dawn-os feelingje van, megmondhatom!
De attól függetlenül nagyon tetszik! :) Egy negatívumot tudok mondani: kellene kép!! régen mindig volt, de mostanában elhanyagolod őket. Tudod, amit megbeszéltünk a suliban azt elküldöm neked. (kép amin tudod cserélgetni a fejezet számát) sok puszi: LaMees!!
Szia!
Nem, valójában, teljesen más lesz az
egész, de majd ez a későbbiekben látható, észrevehető lesz természetesen! :)
Rendben! :) Amit megbeszéltünk! :) ;)
Puszi
Megjegyzés küldése